LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 35. évfolyam (2009)
2009 / 1. szám - SZEMLE - Z. KOVÁCS ZOLTÁN: Szegedy-Maszák Mihály - Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei. 1800-tól 1919-ig. II. kötet. Főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály.
A magyar irodalom történetei, 1800-tól 1919-ig mánya legjobb oldalait mutatva. A Mahler budapesti működéséről, annak körülményeiről szóló fejezet kevésbé „irodalmi" (Justh Zsigmond ítéletének értelmezése révén kapcsolódik közvetlenül a korszak magyar irodalmához), ám az összehasonlító, európai kontextusba állító szemlélet ezt a fejezetet is áthatja. E szemlélet révén kap különös jelentőséget Justh Mahlerre vonatkozó megjegyzése („Igazán magyarnak kell lennie annak a művésznek, kinek művészetét ez a humus fogja táplálni"), s válik Mahler budapesti tartózkodása önmagán túlmutató eseménnyé, az irodalom dolgaként is értelmezve a fejezet címébe emelt kérdést: „nemzeti kultúra és világszínvonal: feszültség vagy összhang". Benkő Krisztiánnak a Kisfaludy Károly-féle Auroráról írott szövege a kötet egyik nagy kiugrása: szerzője fölényesen kapcsol össze magyar és európai irodalmat, filozófiai szempontokat és poétikát, irodalmat és képzőművészetet, a történetiség és medialitás kérdéseit irodalomtudományi problémákkal. A Kisfaludy Károly-féle irodalomszemléletnek a festészet felőli megközelítése, s ennek a romantikus irónia elméletei (és nem valamiféle életrajzi narratíva) alapján történő visszacsatolása a hagyománytörténéshez valódi novumot képez. Az Intermedialitás, irónia, szinesztézia című fejezet úgy harmonizál a MITI céljaival, hogy szinte mindvégig fenntartja módszertani és logikai koherenciáját. Csak egyszer válik öncélúvá az egyébként egymást értelmező kapcsolatok sorából álló okfejtés: Kisfaludy Ossian keservei című képének harmadik leírását követően minden átmenet nélkül arról értesülünk, hogy „Sophie Call, francia performanceművész feltehetőleg egyaránt beépítette Távollét (Labsence, 1991) című akciójába Denis Diderot „hangok kórusá"-t megszólaltató párizsi Salon-beli képleírásait és a Mona Lisa 1912-es elrablásakor kitört pánik emlékeit." (95.) Hogy miért van szükség a gondolatmenet szempontjából erre az amúgy érdekes utalásra, később sem derül ki, hiszen a következő bekezdésben - a már bevezetett Brentano-féle Friedrich-értelmezésen és a hiány értelmezhetőségének kérdésén keresztül - visszajutunk kép és szöveg, illetve romantika és irónia kapcsolatához. A MITI második kötete olyan fejezeteket is tartalmaz, amelyek módszertana ellentmond a vállalkozásnak mint a korszerű irodalomtörténet-írás manifesztálódásának: vagy a korszerűségről, vagy a történetiségről, vagy az irodalomról feledkezve meg. Ezek a fejezetek is magas színvonalon képviselik az irodalomtudományt és a rokon tudományokat, ugyanakkor szemléletmódjuk nehezen fér össze a MITI céljaival és a második kötet többségét kitevő szövegekkel. Ilyenek a „Spenót" ízű fejlődéstörténeti, illetve életrajzi elvű fejezetek (Gángó Gábor, Kerényi Ferenc), a hagyománytörténésre kevéssé reflektáló (tanulmánykötetbe illő) szövegek (Lőrincz Csongor) és azok a genealogikus narratívák, amelyek egy-egy tudományterület vagy intézmény történetét beszélik el és erősíthetnék a kultúratudományi horizontot, ehelyett legtöbbször zárványokat képeznek, mintha egy-egy tudománytörténeti összefoglalásból vagy intézménytörténetből kerültek volna átemelésre (erőteljes kivételként kell említeni Imre Zoltánnak a Pesti Magyar Színház megnyitásáról szóló, új szempontú szövegét, illetve kisebb mértékben a Tolcsvai Nagy Gábor által írt két fejezetet és Pléh Csaba Pszichoanalízis, pszichológia és modern magyar irodalom című áttekintését). Ezekben a leszármazástörténetekben (amelyek