LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 37. évfolyam (2011)
2011 / 1. szám - SZEMLE - KIS BÉLA: Mi a történelem? - Kisantal Tamás (szerk): Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem
Kisantal Tamás (szerk.): Narratívák 8. függ össze, így a szerző a középkortól vizsgálja e fogalom társadalmi szerepét, írásának lényegi mondanivalója, hogy míg a középkorban az irodalom szó nagyon határozott jogi funkcióval bírt (a olvasás képességével - vagyis feltehetően papi személyek rendelkező vádlottak felmentést kaptak), addig később a fogalom pontos meghatározása lehetetlenné vált, hiszen jelentése állandóan változik; ugyanakkor - átvitt értelemben - az irodalom (az irodalmár) mind a mai napig dönt élet és halál felett, hiszen „Az irodalom funkcionális hatalommal bír, éppen azért, mert azoknak a nyomait hordozza, akik most már csak kísértetek". (132.) E második blokk legérdekesebb szövege Aleida Assmann írása, aki izgalmas példákkal és élvezetes stílusban vázolja fel, hogy az írás(művek) materiális hordozóinak változásai miként módosították az emlékezet megőrzésében betöltött szerepüket. Míg a korai kultúrákban az írást maradandó emléknek tartották, amely a halhatatlanság egyedüli médiumaként működik, addig például a 18. században már Swift is arról írt, hogy a szöveg önmagában nem nyújt védelmet a felejtés ellen, csak és kizárólag az utókor döntésén múlik egy szöveg maradandósága. Az írás elterjedésével, majd később a nyomtatás megjelenésével a könyvek oly mértékben elterjedtek, hogy ez nemcsak értékcsökkenéshez vezetett, de az emlékezet megőrzésében játszott szerepüket is átalakította. A 19. századra a szövegek már nem az áttetsző múlt médiumaként jelentek meg, hanem sokkal inkább a történelem „sűrű szövedéke”ként, s nem a hagyomány továbböröklődéseként, hanem egy időbeli pusztulás maradványaiként értelmeződtek. Ugyanakkor épp ez a pusztulás teszi lehetővé magát az emlékezést: a sűrítés, a felejtés, az információvesztés elengedhetetlen feltétele a múlt továbbélésének. A szövegek státusa így megváltozott: ma már nem emlékművek, az emlékezet statikus betonelemei, hanem nyomok és hulladékok. A nyomként felfogott szöveg épp azért lehet érdekes a kultúrtörténész számára, mert a nem tartós használatra szánt szövegek talán jobban megvilágítják a mindennapok világát. Ugyanakkor a mediális váltások azzal a következménnyel is jár(hat)nak véli Assmann hogy „A nyugati, tömegmédiumok által szervezett világban az emlékezet az előállítás és a fogyasztás sebes körforgásában önmagát számolja fel". (157.) A „kulturális-alapú" történetírás tehát leszámol az egyetemes történelem eszméjével: „a történelem egyszerre tágul ki, és aprózódik szét: már nem működnek a (nemzeti, politika-) történeti »nagy elbeszélések«, de a totális történelem eszméje sem tartható: ehelyett inkább egyfajta »mindennek van története«, valamint »mindennek sokféle története van«-típusú elvek érvényesülnek - mivel alapvetően a megfigyelő történész szemléletmódja és érdeklődése határozza meg a kutatás tárgyát és jelentőségét." (22.) (Amiben valószínűleg nem sokban különbözik a hagyományos történetírást művelőktől, hiszen nyilván kutatásaik során ők is elsősorban saját érdeklődésüket követik.) Az új kultúrtörténet tehát az eddig a hagyományos történelem számára csak részterületnek, részproblémának tekintett elemeket is beemel kutatásaiba, de ami ennél sokkal fontosabb: olyan területekre is elmerészkedik, melyeket korábban a történészek éppen „tudománytalanságuk" miatt vetettek el. Amikor tehát Lionel Gossmann írásában az anekdotának a történetírásban betöltött (lehetséges) szerepét vizsgálja, akkor jól látható módon egy újfajta törté