LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 37. évfolyam (2011)

2011 / 1. szám - SZEMLE - KIS BÉLA: Mi a történelem? - Kisantal Tamás (szerk): Narratívák 8. Elbeszélés, kultúra, történelem

Kisantal Tamás (szerk.): Narratívák 8. függ össze, így a szerző a középkortól vizsgálja e fogalom társadalmi szerepét, írásának lényegi mondanivalója, hogy míg a középkorban az irodalom szó nagyon határozott jogi funkcióval bírt (a olvasás képességével - vagy­is feltehetően papi személyek­­ rendelkező vádlottak felmentést kaptak), addig később a fogalom pontos meghatározása lehetetlenné vált, hiszen jelentése állandóan változik; ugyan­akkor - átvitt értelemben - az irodalom (az irodalmár) mind a mai napig dönt élet és halál felett, hiszen „Az irodalom funkcionális hatalommal bír, éppen azért, mert azoknak a nyomait hordozza, akik most már csak kísértetek". (132.) E második blokk legérdekesebb szövege Aleida Assmann írása, aki izgalmas példákkal és élvezetes stílusban vázolja fel, hogy az írás(művek) materiális hordo­zóinak változásai miként módosították az emlékezet megőrzésében betöltött sze­repüket. Míg a korai kultúrákban az írást maradandó emléknek tartották, amely a halhatatlanság egyedüli médiumaként működik, addig például a 18. században már Swift is arról írt, hogy a szöveg önmagában nem nyújt védelmet a felejtés el­len, csak és kizárólag az utókor döntésén múlik egy szöveg maradandósága. Az írás elterjedésével, majd később a nyomtatás megjelenésével a könyvek oly mér­tékben elterjedtek, hogy ez nemcsak értékcsökkenéshez vezetett, de az emlékezet megőrzésében játszott szerepüket is átalakította. A 19. századra a szövegek már nem az áttetsző múlt médiumaként jelentek meg, hanem sokkal inkább a törté­nelem „sűrű szövedéke”ként, s nem a hagyomány továbböröklődéseként, hanem egy időbeli pusztulás maradványaiként értelmeződtek. Ugyanakkor épp ez a pusztulás teszi lehetővé magát az emlékezést: a sűrítés, a felejtés, az információ­vesztés elengedhetetlen feltétele a múlt továbbélésének. A szövegek státusa így megváltozott: ma már nem emlékművek, az emlékezet statikus betonelemei, ha­nem nyomok és hulladékok. A nyomként felfogott szöveg épp azért lehet érdekes a kultúrtörténész számára, mert a nem tartós használatra szánt szövegek talán jobban megvilágítják a mindennapok világát. Ugyanakkor a mediális váltások az­zal a következménnyel is jár(hat)nak­­ véli Assmann hogy „A nyugati, tömeg­médiumok által szervezett világban az emlékezet az előállítás és a fogyasztás se­bes körforgásában önmagát számolja fel". (157.) A „kulturális-alapú" történetírás tehát leszámol az egyetemes történelem esz­méjével: „a történelem egyszerre tágul ki, és aprózódik szét: már nem működnek a (nemzeti, politika-) történeti »nagy elbeszélések«, de a totális történelem esz­méje sem tartható: ehelyett inkább egyfajta »mindennek van története«, valamint »mindennek sokféle története van«-típusú elvek érvényesülnek - mivel alapvetően a megfigyelő történész szemléletmódja és érdeklődése határozza meg a kutatás tárgyát és jelentőségét." (22.) (Amiben valószínűleg nem sokban különbözik a hagyo­mányos történetírást művelőktől, hiszen nyilván kutatásaik során ők is elsősorban saját érdeklődésüket követik.) Az új kultúrtörténet tehát az eddig a hagyományos történelem számára csak részterületnek, részproblémának tekintett elemeket is be­emel kutatásaiba, de ami ennél sokkal fontosabb: olyan területekre is elmerészkedik, melyeket korábban a történészek éppen „tudománytalanságuk" miatt vetettek el. Amikor tehát Lionel Gossmann írásában az anekdotának a történetírásban be­töltött (lehetséges) szerepét vizsgálja, akkor jól látható módon egy újfajta törté­

Next