LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 39. évfolyam (2013)

2013 / 4. szám - ÚJ IRODALOMTÖRTÉNET - Angyalosi Gergely: Esztétizmus, esztétizáló modernség

Esztétizmus, esztétizáló modernség 405 mét. Ady viszont „ 1906-ban szól róla a Budapesti Naplóban, rövidebb írásai fel-fel­tűnnek a magyar sajtóban, A kávéház című cikke például megjelenik 1905-ben a Figyelőben, Bródy Jövendője több elbeszélését hozza fordításban. Pontosabb regé­nyei mégis csupán egy­ egész irodalmi és történelmi korszakkal később, a századfor­dulós világ és az esztétista-dekadens-szimbolista kora modernizmus végleges le­tűntével keltenek érdeklődést".17 Ugyancsak Takács jegyzi meg, hogy azH rebours „voltaképpen a dekadencia programját fogalmazta és adta meg, sok egyéb mel­lett afféle elvi nyilatkozat is volt. Vagy legalábbis annak olvasták az 1880-1890-es évek francia és európai olvasói, az újdonságokra fogékony irodalmi ínyencek". (Akárcsak sokan mások, a dekadencia szót ebben az összefüggésben nem különíti el az esztétizmustól és a szimbolizmustól. Értelmezésemben az esztétizmus szol­gálhat mindezen irányzatok generikus kategóriájaként.) Mint számos más értelmezője, én is a mesterkéltség dicséretét emelném ki a mű gazdag tematikájából, hiszen ebben nyilvánul meg talán a legegyértelműbben az esztéta modernség sajátos huysmans-i válfaja. Az artificiel mint elv, a mesterségesen létrehozott produktumok felsőbbrendűségének teóriája nyilvánvalóan Baudelaire­től eredeztethető. Des Esseintes herceg szemében „a mesterkéltség volt az emberi szellem megkülönböztető jele", hiszen meggyőződése szerint a „szószátyár termé­szetet" valami művésziessel kell helyettesíteni. Így válik érthetővé annak a hason­latnak az iróniája, amely a női szépséget veti össze egy mozdony szépségével, s amelyben persze az előbbi marad alul. Különös elágazása ez a preraffaelitáktól induló esztétizmus „művészetvallásának": egyszerre van szó a modernség techni­kai vívmányainak (mint a mesterkéltség csúcsteljesítményeinek) dicsőítéséről, ugyanakkor a haladás elvének elutasításáról. Ám mindkét gesztus ironikus távol­ságtartással kezelendő - s ezt a kortársak nem feltétlenül észlelték. Tverdota György hívta fel rá a figyelmet, hogy a herceg irodalmi ízlése is ebbe az irányba mutat.18 A régiek közül kedvence Petronius volt, mégpedig azért, mert ez a szerző szerinte nem akart se reformálni, se pedig szatírát írni. „Nincs kimondott célja és nincsen erkölcse." De a Croce által említett etikai negativizmusnál érdekesebb ezen a ponton a következő párhuzam: „A herceg a stílus finomkodásában, a megfigye­lés élességében, a módszer magabiztosságában bizonyos közeledést és érdekes ha­sonlóságot látott azokkal a modern francia írókkal, akiket kedvelt."19 A főhős köny­vespolcain a középkori latin irodalom után rögtön a mai francia szerzők foglaltak helyet, vagyis szó sincs nála a modernség elutasításáról. Inkább a modernség egy speciális válfajának keresését láthatjuk abban a gesztusban (amely oly kevéssé regényszerű), hogy felsorolja, sőt néhány sorban egyenként jellemzi a számára mértékadó kortárs írókat. A sort persze Baudelaire nyitja meg, őt követi Barbey d'Aurevilly, Flaubert, Goncourt, Zola, majd pedig Mallarmé. 17 TAKÁCS Ferenc: Visszájáról Mozgó Világ 2003. február, 29. évfolyam, második szám 17 epa.oszk.hu/01300/01326/00036/09 Takacs.html 18 TVERDOTA György: Joris-Karl­ Huysmans: A különc. In Huszonöt fontos francia regény. Szerkesztette KARAEIÁTH Judit. Maecenas. Bp., 1996. 160-163. IS Joris-Karl HUYSMANS: A különc. Lazi, Bp., 2002. 32.

Next