Labdarúgás, 1959. január-december (5. évfolyam, 1-12. szám)

1959. augusztus / 8. szám

­atéko­s típ­us­o­k fa cs­atár­sorok Roppant nehéz fel­adat ellé állítanánk azt a labdarúgó szakembert, — legyen bár a földkerekség legnagyobb labdarúgó „tudósa“ az illető — akitől azt kívánnánk, hogy állít­son össze egy támadósort a világ, legjobb csatáraiból. Rengeteg név jönne számításba. Mennyi mindent figyelembe kellene venni! Gól­képességet, technikai tudást, taktikai ér­zéket, irányító készséget, játék-intelligenciát, gyorsaságot, lendületet és még egy sereg „mindent“. S ezeket arányosan kellene ke­verni, hogy az a csatársor majd sokoldalú játékra legyen képes. Ha kell, lendületesen rohamozzon, vagy óvatosan húzódjék­­ vissza, tartsa a labdát perceken keresztül, ell­en­­állhatatlanul kombináljon és 20—25 m-es bombalövésekkel keserítse meg az ellenfél kapusának életét. Nem lenne könnyű ilyen csatársort csak úgy kapásból összeállítani. . . Talán olyan játékos nincs is, aki mind­ezekkel az említett tulajdonságokkal egy­szerre rendelkezne. Hiszen minden labda­rúgó önálló egyéniség, mindnyájuknál domi­nálnak bizonyos képességek és bizony mind­egyiknél találnánk hibákat is. Egyiket-mási­­kat gyorsasága, robbanékonysága emeli ki a szürkeségből, másoknál a brilliáns technika csillogása teszi ismertté a játékos nevét. Van­nak, akiknek taktikai érzékük a ravasz rókáé­hoz hasonló. Ismerünk gólkirályokat, kiis­merhetetlen „cselezőgépeket“ és nagy munka­bírású, küzdőszellemű robotjátékosokat. De olyan még nem igen született, akiben min­den jó egyszerre együtt van és éppen azt veszi elő, amelyik szükséges. Mivel nem­ vállalkozhatunk arra, hogy min­denkit megelőzve leírjunk egy ötösfogatot és arra megcáfolhatatlanul kijelentsük, hogy ennél jobb nincs a világon, rövid eszmefut­tatással nézzük inkább meg azt, hogy egy-egy támadósor kialakításakor elvileg milyen szem­pontokat kell figyelembe vennünk. Ne gon­doljunk most már világválogatottra, hanem általában csatársorra. Milyen típusú játékosok alkossák a csatársort? Egyszerű lenne a dolog a következőképpen. Recept: Vegyünk egy nagy üstöt. Tegyünk bele egy adag gólképességet, egy jó nagy adag lendületet, nagyon sok kombinatív képessé­get, három tabletta taktikai sokoldalúságot, legalább egy irányító készséget, s ötször annyi munkabírást, öntsük le az egészet a szellemesség és a találékonyság nevű folya­dékkal, jól rázzuk össze, s főzzük meg a keveréket. A szérummal oltsuk be támadó­­játékosainkat a mérkőzés előtt, s másra ne is legyen gondunk. Csatársorunk ragyogóan, eredményes­n fog játszani. Minden tagja rendelkezni fog az összes jó tulajdonsággall. Egyelőre ezt a csodaszert még senki sem ta­lálta fel, tehát hagyományos módszerekhez kell nyúlnunk. A támadósor kialakítása egyik legnagyobb gondja edzőinknek. A legalacso­nyabb osztályú csapatoktól a válogatottakig, talán ez okoz legtöbb gondot a szakvezetők­nek. Általában az az elv vezeti az edzőket, — akik egy cseppet is foglalkoznak a csapat­összeállítás taktikai vonatkozásaival — hogy a csatársort más-más típusú játékosok alkossák. A l­ehető­ségekhez mérten persze azok a rendelkezésre álló játékosok, akik sokolda­lúan képzettek, akik sokrétű feladat megoldá­sára alkalmasak. Természetes is! Ez pedig mindig a rendelkezésre álló játékos anyagtól­ függ. öt egyforma képességű, teljesen azonos tudású, a támadósor minden posztján egyfor­mán használható csatár még nem igen jött össze egy csapatban sem. Az egyéniség kü­lönböző képességei és készségei minden együt­tes csatársorában felfedezhetők. A csatársor az adott körülmények között, az adott szín­vonalon most már csak úgy lesz képes a leg­eredményesebb játékra, ha arányosan és egészségesen keverednek benne a különböző játékos típusok. Ez a támadósor olyan lehet, mint egyetlen csatár, aki mindent tud, aki­ben minden hasznos tulajdonság együtt van. Ha a támadósor tagjai mindannyian len­dületi, rohanó típusú, de darabos technikájú játékosok, nem lesznek soha képesek kombi­natív játékra, labdatartásra. A fiatal, bár­mely jó képességű labdarúgókból összeválo­gatott ötösfogat is megkíván egy tapasztal­tabb, talán idősebb, irányító játékost. A végrehajtásra, a gólszerzésre legalkalmasabb csatárok is csak akkor érnek igazán sokat, ha vannak társak, akik kiszolgálják őket. S mit ér a támadósor, ha a gyenge lábon álló védelem segítésére egyetlen csatár sem képes visszajönni, ha a szükség úgy kívánja. Ez utóbbinak éppen a legutóbbi válogatott mér­kőzésen, a magyar-svéd találkozón láttuk legszemléletesebb példáját. A gyengébben ját­szó védelmet a II. félidőben teljesen magára­­hagyta a csatársor. Még labdáért sem men­tek hátra, pedig 3:2-nél már azt sem kellett volna, szégyelni, hogy egy csatár akár teljes mértékben védőfeladatra vállalkozik. Leg­alább az utolsó 15—20 percben. Ennek ter­mészetesen elsősorban erőnléti okai voltak. De talán abban a támadósorban nem is volt kifejezetten nagy területen, a játéktér szélté­ben, hosszában mozgó, mindig a legszüksé­gesebb helyen megjelenő, nagy munkabírású játékos. Milyen összetételű csatársorra mondhatjuk azt, hogy igen, itt arányos és egészséges a típusok keverése? Ne válaszoljunk azonnal! Előbb egy alapvető dolgot kell tisztáznunk. Nyilvánvaló, hogy a csatárjáték alapelemei­nek ismerete, az összjáték, ezen belül a he­lyezkedés és az átadás, a legegyszerűbb hely­zetek kihasználása minden csatár részére kö­telező. Csak ezen felül beszélhetünk a játé­kosok domináló tulajdonságáról, játékos tí­pusokról. Még nézzük meg azt is, hogy álta­lában­ milyen típusú csatárokról beszélünk? Sorrendiség nélkül: kifejezetten végrehajtó,­­ vagy előkészítő; lendülteti; kombinatív; irá­nyító; nagy játék intelligenciájú; nagy terü­leten mozgó, munkabíró; taktikailag sok­oldalúan képzett csatártípusokról. A régi értelemben vett és alkalmazott há­­rom-hátvédes (WM) játékrendszer csatárai­nak felállása, játékmodora közismert. Éppen így ismertek a rendszer csatártípusai is. A két szélső általában gyors, lendületes, inkább vonalmenti játékot játszott. Az előkészítés­ben igen kevés szerepet vállaltak. Ugyanígy a középcsatár, aki általában középen, a les­­ha­táron mozogva várta a hosszú és a rövid átadásokat,­­ az ellenfél védői között nyíló résekbe helyezkedve, s ha jött a labda, ro­hant és csak egy cél lebegett előtte, a gól­szerzés. Lendületes, gyors, kis területen fel­gyorsuló, jól cselező, és főképpen jó lövő játékosok volta­k a régi WM formáció közép­csatárai. A „bűvös négyszög“ két előretolt sarka, a két összekötő pedig előkészített, ki­­­szol­gált. Rengeteget mozogtak, segítettek a védőknek, összeszedték a labdákat, s küldték rohamb­a a három előretolt csatárt. A két összekötő általában jó taktikus, kiváló irá­nyító, kombinatív játékos volt. Volt, mert a játék nem állt meg fejlődésében. Ma pedig már az alacsonyabb osztályú csapatok játé­kában is láttunk tervszerű, taktikai elgondo­lásokat, újszerű felállási formákat. A WM rendszer miár alkalmazása kezdetén (Angliában a 20-as évek végén, a 30-as évek elején) magával hozta az új csatártípusok kialakítását is. Ilyenformán a rendszer, tulaj­donképpen mint „környezet“ új játékos tí­pusok kinevelését eredményezte. Jóval ké­sőbb, é­s ebben igen nagy szerep jutott az 50-es évek magyar válogatottjának , a WM rendszer merev kerete szűk lett a fejlődő és mindig többet tudó csatároknak. Új taktikai megoldásokkal, helycserékkel, sok mozgással feszegették ezt a merev formát, míg aztán az teljesen szétesett, s ma arról beszélhetünk, hogy a WM rendszert, legalább is a régi érte­lemben vett WM rendszert már nem is alkal­mazzuk. Új felállási formákkal találkozunk nemcsak nálunk, hanem minden számottevő labdarúgó nemzet játékában. Az 1, 4, 2, 4, az 1, 3, 3, 4-es stb. felállási formák tulajdonképpen a megváltozott, a sokat fejlődött csatárjáték, és az ennek reakciójaképpen létrejövő védeke­zési eljárások következményei. Ezek az új rendszer­kísérletek napjainkban új típusú csa­tárok kialakulását eredményezik. S ameny­­nyire eredményezik már, legalább annyira követelik is. Sokoldalúan képzett, univerzális csatárokat. Ezeknek első képviselői az ún. „Bolyongó“, majd később a szovjet és a ma­gyar csatárjátékban megjelenő hátravont kö­zépcsatárok voltak. Felállási formák és csatártípusok Nézzünk egy-két­ felál­llási formát, melyet csapataink többsége manapság alkalmaz, s nézzük meg azt is, hogy ezek a formulák milyen típusú csatárokat kívánnak és milyen elosztásban. A régi WM rendszer támadósorának alap­felállásában a csatárjátékosok a feladat, a játékfelfogás, egyszóval a típus szempontjá­­ból szembetűnő különbségeket mutatnak. A 7-es, 9-es, 11-es játékosok majdnem teljes mértékben a végrehajtó feladatát töltötték be. Ezekre a posztokra tehát elsősorban gyors, lendületes, hirtelen rajtoló és általában jól lövő játékosok kerültek. A 8-as és 10-es já­tékosok az előkészítő szerepét vállalták. Nagy területen mozgó, jó kombinatív értékű, irá­nyító típusú csatárok feleltek meg legjobban ennek a feladatkörnek. Ha ezt a felállási formát alkalmazzuk a mai játékban, bizonyos mértékben módosulnak a feladatok .A közép­csatárnak (9-es) nagyobb területen kell mo­zognia, de nem mélységben, hanem oldal­irányban, a szélek felé. A szélsőknek néha az ellenfél megismétlődő támadásai alatt vissza kell húzódniuk. Nem védőfeladattal, hanem a védekezésben intenzívebben részt­vevő összekötők feladatának betöltésére. Te­hát ez a­ tulajdonképpeni régi felállási forma is, a feladatokat tekintve lényegesen módo­sult, és sokoldalúbba­n követel. képzett játékosokat Az irányító közepes a­táros taktika is („s­zimipla“ WM rendszer) a játékos típusok gondos megválogatását igényli. A két szélső (7-es, 11-es) ebben a felállási formában is lendületes, gyors, jól lövő és jól beadó játékos legyen. Tehát inkább lendületi típusú. Az összekötők (8-as, 10-es) lehetőleg sokrétű feladatok megoldására legyenek ké­pesek, mert előkészítő és igen nagy mérték­ben végrehajtó szerep is jut számukra. Jó kombinatív, jól lövő és fejelő játékosok tud­ják ezt a feladatkört betölteni. A hátra vont középcsatár (9-es) típusának megválasztása a legdöntőbb ebben a felállási formában. Ki­váló kombinálónak, irányítónak kell lennie, aki a játék legkritikusabb perceiben is képes okos, higgadt játékát a többiekre kénysze­ríteni. Az irányító középcsatár legjellegzete­sebb magyar képviselője Hidegkúti Nándor volt. A hátravont középcsatár tapasztalt, ru­tinos játékos legyen. 3. 1, 2.1 •111 7 •1019 1 •8 10

Next