Labdarúgás, 1959. január-december (5. évfolyam, 1-12. szám)
1959. január / 1. szám
TUNISZI képeslap Suhan velünk a karcsú Citroen és azt mondja az elnök a volán mellől: — Majd meglátják, hogy szereti nálunk a nép a labdarúgást. Nem állítom, hogy ért hozzá, mert sajnos, sok alkalma nem volt még, hogy alaposan megismerje, de — rajong érte. — Emiatt ne fájjon a feje — igyekszem megnyugtatni—, mert nálunk éppen fordítva van. Magyarországon a labdarúgásban mindenki csalhatatlan és tévedhetetlen zseni és mindenki mindenkinél jobban tud mindent. Egyedih ér kizárólag csak a vezetők nem értenek hozzá.— Ámen! — morogja Baróti Lajos a hátam mögött. Tuniszban vagyunk. * Hosszú, tizenkét kilométeres földnyelven futunk végig. Kétoldalt pálmafák. Balról édesvízű tó, jobbról tengeröböl. A földnyelv nem szélesebb 30 méternyinél és már ókori történetírók is említik. A tó közepén csészealj kerekségít kis sziget, rajta csúnya, barna, kicsorbult „csésze“, valamikor börtön volt. Most denevérek és hüllők tanyája. Jobbról, a tengeröböl túlsó oldalán két tűzhányó hegyes süvege ködlik át. Nem veszélyesek már, kialudt bennük a fortyogó indulat. Televíziós adóállomást terveznek az egyik süvegre, modern dísznek. A földnyelv Tihany-szerű félszigetbe fut bele. A domb tetején festői zöld környezetben hatalmas katedrális. Körülötte Karthágó romjai. Innen indult el bámulatos hódító útjára Hannibál. Hatemeletes paloták emelkedtek a Földközi-tenger azúrkék takarója fölé, mígnem emberi kezek barbár dühhel földig le nem rombolták őket. Karthágó mérhetetlen gazdagságáról temérdek régiség bizonykodik. A múzeum hatalmas, fehér márványszobrok maradványait, rengeteg kőkoporsót, apró kavicsokból összerakott szőnyegnyi színes mozaikot, aranypénzeket, ékszereket, hangszereket, lámpásokat, korhadt csontokat őriz s egy koponya — mintha dacolni akarna az enyészettel — makacsul megóvta évszázadokon át gazdája göndör hajzatát. Mi mindent nyelt itt el a tenger! Íme, itt láthatók a híres karthágói hajóraj tűztől elfeketedett roncsai s a tenger gyomrából előhalászott, vízmarta oszlopok, szarkofágok és szobortorzók. A fiúk csendes áhítattal randevúznak az ókor és középkor évszázadaival. Érzik, hogy olyan élményt szívnak most magukba, amely csak keveseknek adatik meg. Kattognak a fényképezőgépek. A kattogás „eredményeiből“ itt is bemutatunk egy apró kis ízelítőt. * Dehát mi futballozni jöttünk ide. Az edzésen Ben Tifotír üdvözöl. Itt vannak a társai is. Mint mondja, kivárják az átigazolási időt, aztán. . . Algériának nagyon jó csapata lesz. Csupa francia első ligás játékos. Na, de — mosolyog Ben Tifour — megnézhetjük a fiatalokat is. — A gyarmatosítás ideje lejárt — mondja elkomolyodva. — Itthon a helyünk.— A fiúk (a mieink persze) edzésen két kapura játszanak. A védelem a csatársor ellen. Hadd jegyezzem itt fel a krónika számára az eredményt: 3:0 a védelem javára. Nézem a fiúkat. Szojka megkapja a labdát, körülnéz, aztán hosszú átadással szárnyat vált. Sipos ugyanezt teszi (legfeljebb tovább tart, amíg körülnéz.) A fiatalok cipelik a labdát. Ha szárnyat kell váltani, nem adják át a labdát, odaviszik. Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor Mándi Gyulával leutaztunk Salgótarjánba Szojkát megnézni, ugyanezt jegyeztem fel magamnak Szojkáról. Túl sokat cipeli a labdát. És most íme, megváltozott a helyzet. „Látja“ már az egész pályát. Lám, ezért kell az „öreg“ a háznál. A fiatalok nagyon tehetségesek, nagyon szép dolgokat csinálnak, de ahhoz, hogy játékuk megérjen, idő kell. Okosan kell tehát fiatalítani és nem ahogy egyes álpróféták hirdetik, minden áron „játékmesterre“, irányítóra, labdaosztóra is szükség van s a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a fajta játékos az idősebbekből kerül ki. A mérkőzésről már nem időszerű írni, hiszen hol lesz már a kis tuniszi mérkőzés, mire e sorok napvilágot látnak? Mégis talán annyit, hogy a fiatalok egyénieskedő játéka itt is feltűnő volt. Nagyszerű dolgokat csináltak és a közönség sokat tapsolt. De, ha jobban megértik egymást, ha jobban futtatják a labdát, ha többet keresik egymás segítségét, röviden: ha többet (és jó időben!) passzolnak, akkor nagy eredmény születhetett volna. A csatársorban csak a két „kígyóember“ (bocsánat, tuniszi lap jelzője) Göröcs és Bukovi értette meg egymást. Tichy és a nagyon tehetséges, játékban a felejthetetlen Bodolára hasonlító Pál Tibor mindent egyedül akart megoldani. Pálban is van erő, lendület, munkabírás, lövőkészség, ugyanúgy, mint Dudásban volt, össze kell kovácsolni ezt a fiatal csapatot. Sok örömünk lesz még benne. Göröcs az első félidőben a mezőny fölé nőtt. Többet nyújtott, mint eddig bármelyik válogatott mérkőzésen. Ha ő volt (Tichy mellett) az „öreg“ válogatott, tőle már többet is várhattunk. Mert a válogatott játékosnál nem elég a képesség. (Nem elég, „csak“ alapfeltétel). A válogatott játékost „csinálni“ kell Alkalmat kell adni neki arra, hogy többször szerepeljen még akkor is, ha eleinte nem nyújtja azt, amit valójában tud. Egyes lapok kifogásolták, hogy Göröcsöt „forszírozza" a kapitány. Nos, Barótinak igaza volt. És a jövőben is ragaszkodnia kell azokhoz a fiatal játékosokhoz, akiknek képességeiről jó véleménye van és akiket be akar építeni a válogatott csapatba. Senki sem születik válogatott futballistának.* Külön fejezetet érdemel a fogadtatás. Régen nem volt ilyen meleg fogadtatásban részünk. Hivatalosan és a közönség részéről is. Amikor bevonultunk a stadionba, a mintegy ötezer főnyi közönség felállt helyéről és tankolni kezdett. A tapsvihar mindaddig zúgott, amíg el nem tűntünk az öltözőben. Tunisz csak két éve nyerte el függetlenségét. A felszabadulás mámoros napjai után eljöttek a hétköznapok gondjai. A tuniszi nép a gondok között szeretettel és barátsággal gondol a szocializmust építő magyar népre. Arra a népre, amely a hétköznapok nagy gazdasági problémáinak megoldására már megtalálta a választ. Ennek a mérkőzésnek — azon kívül, hogy ez volt a tuniszi válogatott csapat első nemzetek közötti találkozója — a két nép barátságának tudata adta a legnagyobb jelentőséget. Karthágó egyik műemlékénél: Török és Solymosi (Tichy fein.) Barcs Sándor 3