Labdarúgás, 1971. január-december (17. évfolyam, 1-12. szám)
1971. január / 1. szám
rülbelül így fogalmazott Hoffer József szövetségi kapitány a tévében. A bizonyítás pedig nem csak akaratém, nemcsak elhatározás, hanem rengeteg tudatos munka dolga. Azt hisszük, nem tévedünk: fogunk mi még brazil színvonalon játszani — persze magyar módra —, ha olyan elhatározottság lesz a magyar labdarúgás minden szereplőjében, mint a brazilokban volt azután, hogy 1966-ban éppen a magyar válogatottól az angliai VB-n súlyos vereséget szenvedtek. Sorsdöntő hetek A bajnoki év második felének, a tavaszi idénynek a sorsa tulajdonképpen az elmúlt és következő hetek eseményei alapján dől el. Attól függ minden, hogyan dolgoztak decemberben, januárban és mit tesznek februárban a felkészülés érdekében. A Labdarúgás legutóbbi számában az élvonal 16 edzője rövid számvetést készített, s néhány mondatban programot is adott. Nagy visszhangja volt ezeknek a megnyilatkozásoknak olvasóink körében. Az e tárgyban érkezett sok levélből megállapíthatjuk, a szurkolók nagy megelégedéssel fogadták a meggondolt, józan, semmit nem leplező, semmit nem szépítő értékeléseket. Magunk is úgy látjuk, azok az emberek, akik az NB I-ben irányítják a csapatokat, nem építenek légvárakat, reálisan értékelnek. És, amit a legfontosabbnak tartunk, mindanynyian tudják, hogy a közös munka magasabb szintre emelésével többet lehet „kihozni” a csapatokból. Senki nem elégedett, senki nem büszke az elért eredményekre, de senki nem adott fel semmit! Még azok sem, akik a legalsó régiókban végezték az őszt! És a táblázat előkelőbb részén helyet foglalók sem biztosak abban, hogy az lesz az 1970/71-es bajnokság sorrendje, amely az őszi záráskor kialakult. Az csak a tavaszi indítás sorrendje! Hej, mennyi változás történhet még a tavasz végéig! Igen, rengeteg és lényeges változás történhet. Hogy miért? Azért, mert — ezt az egyik NB I-es csapat szakosztályvezetője indokolta így: — nagyon sok a fiatal játékos, akik ugrásszerűen fejlődhetnek, s akár már a tavasz elején megduplázhatják őszi teljesítményüket. Egyébként még egészségesebb versengésre számíthatunk a csapatokon belül is, mert a 18-as keretekben sok a hasonló képességű játékos, s csak az biztosíthatja helyét, illetve csak az kerülhet be a csapatba, aki komoly munkával alapozza meg a lehetőségeket. Komoly érvek ezek, lehet is hinni bennük. Ám az sem kutya, amit Grosics Gyula mondott a minap, amikor arról beszélgettünk: mi az oka annak, hogy nagy ígéretek egy bizonyos ponton megállanak és maradnak ígéretek. És mi az oka annak, hogy komoly tehetségekből álló csapatok az NB I-ben, az NB I B-ben, az NB III-ban (s felsorolhatnánk minden létező osztályt a labdarúgó-bajnokságunk rendszerében) nem adják azt, amire képesek lennének? A magyar válogatott egykori világhírű kapusa egészen röviden felelt: — A tehetséges fiataloknak sokkal jobban kellene szeretniök a futballt, mint amennyire az utóbbi időben szerették. Legalább annyira kellene szeretniök, amennyire mi szerettük. Pedig azok az idők nehezebbek voltak, mint napjaink, mi nem voltunk olyan gondtalanok és ellátottak, mint a maiak. Nem ártana ezen a néhány megjegyzésen elgondolkodni, hiszen olyan labdarúgó mondta, aki annak az együttesnek volt a tagja, amelyről az volt a nemzetközi szaktekintélyek egyöntetű véleménye, hogy a világ legjobb válogatott csapata. Higgyenek a mai fiatalok Grosics Gyulának, s vonják le szavaiból az egyetlen helyeskövetkeztetést: szeressék jobban a futballt! Meglátják, őket is jobban fogják szeretni... Az érzékeny fiú igazi eredményt az a szakember képes kikovácsolni, aki tövirőlhegyire ismeri a gondjaira bízott játékosokat, s a lehetőségek határain belül igyekszik mennél több ellenfelet is közelebbről megismerni. A megismeréshez persze emberismeret és szakértelem szükséges. Régen volt a kezünkben olyan izgalmas olvasmány, mint az a füzet, amely az egyik nagycsapatunk edzőjének megfigyeléseit foglalja magában az első csapat keretébe tartozó játékosairól: „A legképzettebb játékosok egyike. Nagyszerűen kezeli a labdát, nagy dribler (Akkor még ez volt a cselező neve. A szerk), kitűnő a rúgótechnikája. Képes volna egyedül megnyerni a mérkőzéseket, ha nem volna baj az idegeivel. Mert kizárólag csak az idegállapotától függ, hogy milyen teljesítményt nyújt. És, hogy nem a legnagyobb magyar játékos már most a legnagyobbak között is, az csak azért van, mert túl érzékeny és hamar kijön a sodrából, fölizgatja saját magát, olyan állapotba kerül, hogy nem képes úgy játszani, ahogyan tud, éppen akkor, amikor a legfontosabb lenne. Edzésére nagyon kell vigyázni törékeny alkata miatt. Gyors, de éppen nagy technikája miatt kissé túlzásba viszi az egyéni játékot. További erénye, hogy jól fejel, pontosan passzol. Különös gondot kell fordítani a kondíciójára. Nagyon rendes, jó gyerek, aki szereti a pénzt is, igaz, nagyon rá van utalva. Csak tudna magán uralkodni, akkor a legnagyobb lehetne." Így látta játékosát abban az időben az edzője. Ki volt az a játékos? Hidegkúti Nándor! A neve mellé pedig ez volt odaírva: 25 éves. Eltelt egy néhány év, s mivel az edző tudta, hogy min kell javítani, mire kell vigyázni, ebben az irányban segítette a fiút... A többit már ismeri a magyar közönség. Az alábbi rajz pedig akkor készült, amikor Hidegkúti Nándit ismerte az egész futballvilág. Hidegkúti edzője azt a megbízást kapta Sebes Gusztávtól az 1954-es VB-n, hogy figyelje meg a magyar válogatott várható ellenfeleit, különösen a brazilokat és fordítson különös gondot Didire. A rajz egy kockás nosztelapon bemutatja Didi mozgási területét. A rajz alatti szöveg: Didi mozgási területe és irányváltoztatásai. Építő csatár. Sokat játszik oldalra. Kiváló labdakezelés. A papír hátlapján ez a szöveg: A szaggatott vonalak jelzik a kapura emelt labdáit. Belsővel, falsokat beleadva akarja magasan a kapuba emelni. Nagyon jól csinálja. A kockás papíron pedig ott az aláírás: 1954, Solothurn, Bukovi Márton, T. E. 4