Labdarúgás, 1980. január-december (26. évfolyam, 1-12. szám)
Különszám
Szepesi György: Megújulni és felzárkózni •Örömmel ragadok tollat, hogy az MLSZ elnöksége nevében köszöntsem a labdarúgást népszerűsítő különkiadást, amely joggal számíthat a sportágat kedvelők sokszázezres táborának érdeklődésére. Jóleső érzés, hogy a gazdag, sokszínű tartalommal jelentkező kiadvány közli, pontosabban közölheti az 1980-81 -es bajnokság teljes menetrendjét is. Hosszú évek óta először elkészült ugyanis az éves műsor, amely lehetővé teszi, hogy át lehessen tekinteni a teljes futballesztendőt. Tudom, nem nagy vívmány ez, de ha csupán arra gondolok, mennyire megkönnyíti az éves program közreadása azok dolgát, akik a sportág népszerűsítéséért fáradoznak, már ezért is megérte az újítás a sokfajta sorsolási szempont egyeztetését. Mert azért az ilyen látszólag egyszerű feladat sem megy könnyen. Csak néhány figyelembe veendő szempont a sok közül: a Népstadion kettős mérkőzései ne ütközzenek más fővárosi találkozókkal, a hazai és idegenbeli mérkőzések arányos ritmusának biztosítása, hogyan oszszuk el a rangadókat, mennyire tudjuk elkerülni a szerdai fordulókat, s sorolhatnám tovább... Most viszont nincs akadálya, hogy az egyesületek hosszú távra, egy egész esztendőre tervezett, s főleg jól szervezett propagandamunkával szerezzék vissza elvesztett közönségüket. Amihez persze mindenekfelett egy kell: jó játék. Ezért az igazi cél még ebben a kérdésben is a bajnoki színvonal emelése. Ma minden szakvezető, valamennyi egyesület pontosan tudja, mi vár rá ősszel és tavasszal, azt is látja, mikor, s mennyi időre veszi igénybe válogatott játékosait a szövetségi kapitány. De az is egyértelművé vált, milyen időközökben iktatódik a bajnoki rendbe a világbajnoki selejtezők miatti szünet, s ha gondosan és jól tervez a szakosztály, akkor már a sorsolás nyilvánosságrahozatala után azon törhette a fejét a vezetés, hogyan használhatná fel az egyesület a két bajnoki év közötti pihenőt minél céltudatosabban a szakmai munka fejlesztésére. A szintemelés leckéjét a világ labdarúgása adta fel a magyar futballnak, úgyis fogalmazhatok, az előrelépésünk alfája és ómegája. Unos-untalanig ismételt közhely — de ez a valóság, hogy csak akkor emelkedhet magasabb nemzetközi színvonalra labdarúgásunk, ha a 70-es évek bajnoki tapasztalataiból önkritikusan, bátran levonjuk a kíméletlen következtetést, ami elegendő a magyar élvonalban, messze nem kielégítő a nemzetközi küzdőtéren. Elég utalni az európai labdarúgás fejlődésének fő mozgatóelemére, a közönséget viharos gyorsasággal meghódított kupatornákra, s azokban csapataink - egy két ritka kivételtől eltekintve - siralmas szereplésére. Pedig a legjobbakat küldtük porondra, olyan egyesületek képviselték a magyar futballt, amelyektől évről évre joggal várta a hazai szurkolótábor a kielégítő eredményt, a külföld pedig a magyaros játékot. Sajnos, hiába, s a következmény: a közönség itthon egyre inkább hátatfordított az egykor oly kedves sportágnak, idegenben pedig egyre zuhant a magyar futball árfolyama, kopott hírneve, tekintélye. De elég lenne egykét jó esztendő, hogy ez a lehangoló kép megváltozzon. Helmut Schön, a világbajnok Kovács exkapitány mondta legutóbb a FIFA kongresszuson: „Nem akarom elhinni, hogy ma Magyarországon nincsenek már igazi labdarúgó tehetségek. Egy olyan országban mint az Önöké, nem veszhettek ki a nagyszerű elődök utódai. Ezért hiszem, hogy a hét szűk esztendő egyszer véget ér a magyar labdarúgásban !" Megköszöntem bátorító szavait, tehettem ezt azért, mert így érzem magam is, bár hozzá kell tennem: nem elég a tehetség, ha nincs meg a törekvés a kiemelkedésre. Márpedig a magyar bajnokság langyos vize csak áztatja a labdarúgó izmokat, de nem edzi a nagy feladatokra. Ezért áll az OTSH-MLSZ közös állásfoglalás középpontjában a korszerű erőnlét, a kifinomult technika és a sajátos taktika ötvözetéből kiformálódó szakmai szintemelés követelménye. Korántsem könnyű - sőt rendkívül nehéz! - tehát azok dolga, akik ma a magyar labdarúgás kormányrúdját tartják a kezükben. Mindjárt el szeretnék oszlatni egy félreértést, ami az utóbbi években, sajnos, általánossá vált sportközéleti gondolkodásunkban. Ez pedig úgy szól, hogy minden, ami a magyar labdarúgásban történik, egyedül és kizárólag a Népköztársaság útról indul ki, s a felelősség egyedül az MLSZ-t terheli a kudarcokért. (Más a helyzet, ha szórványosan siker is csurran-cseppen, akkor már a dicsérő szó nem a szövetség háza táját éri). Az MLSZ ebben a feladatrendszerben az iránytű. A parancsnoki hídon viszont ott sorakoznak az NB I-es klubok vezetői és edzői egyaránt. Ezzel rá is tértem a dolog lényegére: ha őszintén akarjuk - és nincs okom kételkedni, hogy mindenki aki a labdarúgásban tevékenykedik, így érzi a magyar futball előrelépését, az eddiginél összehasonlíthatatlanul szigorúbb követelményeket kell felállítani. Elsősorban önmagunkkal, vezetőkkel szemben. Mert ha a játékos látja, hogy nincs megalkuvás a vezetésben, ha nem kereshet menedéket a mindig meglevő, rejtett kiskapukon azokhoz, akik könnyedebben kezelhetők, partner lesz a labdarúgó is abban, hogy ne csak álom legyen a nemzetközi mérce, hanem a közeljövő kézzelfogható valósága. Montecucolli valamikor a pénz omnipotenciáját emelte magasra, vannak akik, ezt az elvet szeretnék követni a ma labdarúgásában is. Korántsem áll szándékomban az anyagi ösztönzés fontosságát háttérbe szorítani, de mindenhatóságát megkérdőjelezem. A szilárd elvi vezetés, s humánus magatartás, amely a játékost fiatal korától érző, gondolkodó, felnőtt partnerként kezeli, a korszerű tudományos elvek alkalmazása a labdarúgásban kísérőjelenséggé teszi - még ha nélkülözhetetlenné is - az anyagiakat. Még világosabban és pontosabban fogalmazva: a teljesítményt, mégpedig a magas szintű nemzetközi eredményt kell érdemének megfelelően, átlagon felül jutal- 3