Labdarúgás, 1981. január-december (27. évfolyam, 1-12. szám)

1981. január / 1. szám

BARCS SÁNDOR: GYENGESÉGÜNK TÜNETEIBŐL Az alábbiakban gyors ceruzarajzzal labdarúgásunk beteg­ségének néhány alapelemét igyekszem felvázolni. VÉDEKEZÉSI RÖVIDZÁRLAT ,,Hány szemed van fiam?” „Kettő." „Helyes. De tu­dod-e, hogy kell őket a játékban felhasználni? Úgy, hogy az egyikkel a labdát nézed, a másikkal az ellenfél pozíció­­ját!" Helenio Herrerának egyik újoncával folytatott fenti párbe­szédét el kell mondani a mi védőinknek is. Baj, hogy a testi erőt nem tudják szabályosan kihasználni, hogy csak a leg­ritkább esetben igyekeznek az ellenfelet a labda átvételében megakadályozni, vagy legalább zavarni. Persze, előnyös helyzetbe hozzuk, ha hagyjuk, hogy átvegye és ránk hozza a labdát. Baj, hogy gyenge a fejelési készségük és a kapu előterében reflexük sem elég gyors, márpedig itt élet-halál kérdése, hogy ki­ kit előz meg? De a két szem Herrera sze­rinti használatával is baj van. Csak a labdát nézik és hajla­mosak az ellenfélről megfeledkezni. Ilyen kapott gólok sere­géről köthetnék csokorba példákat. Úgy vélem azonban, hogy erre nincs szükség. Az olvasó is látta, amit én. A KÖVETŐ EMBERFOGÁS „ötszáz!" A középpályás csak lógatja az orrát. Lóránt Gyula azonban nem elégszik meg a pénzbüntetés kiszabásá­val. „És magyarázza meg nekem, hogy hol volt, amikor R. a gólt lőtte?” „Lemaradtam." „Ez a lemaradás két pontunk­ba került, ötszáz! Nyúlszívű voltam. Olcsón megúszta!” A mai futballban a követő emberfogás alapvető feladat. de nem irigylésreméltó. Szufla kell hozzá! Lépést kell tar­tani az ellenfél minden mozdulatával. Ismerni kell a szerelés fortélyait. S ha sikerül a labdát elvenni, egy passz után rohanni kell előre, résztvenni a támadásban. Sikertelen át­adás esetén vissza az ellenfélhez. Kezdődik minden elölről. Keresem az ideális magyar játékost. Aki árnyékként kisér, ügyesen ugrik be, előz meg, rombol fejjel és lábbal, szerel, cselez, indít, irányít és be is fejezi az akciót. Góllal. Keresem, de nem találom. Márpedig nélküle nincs korszerű futball! " LASSÚ AZ INDÍTÁS Schlosser Imre felállított kettőnket egymástól 20-25 méter távolságra. Aztán odapöccintette nekem a labdát. „Ve­zesd a partneredhez!" - utasított. — „De ragadjon hozzád a labda, testközelben vezesd!” Vezettem, odaértem. Vissza­rendelt. Most rúgd oda! Odarúgtam. Megkérdezte: ,,Mi' volt gyorsabb? A vezetés, vagy a passz?“ Ketten egyszerre: „a passz!“ , Na látjátok! Ezért nem szabad tartogatni és vezet­getni a labdát.” Ez ötven évvel ezelőtt történt a néhai Testvériség pályán. Az igazság azonban azóta sem kopott meg. A modern lab­darúgásban ábécés dolog, hogy a középpályát hosszú indí­tással játsszák át. Az NSZK—Bulgária mérkőzésen csak úgy röpködtek a tértölelő passzok. Még­ egyik szélről a másikra is. Ha ez „kontrából” történik, akkor a pálya nagyobbik felén, kevés védővel szemben ,,életveszélyes" módszer. Egy tegnapi és egy mai válogatott középpályásunk viszont meg­adja a magyar középjáték modelljét. Pintér az egyik és Pásztor a másik. Végigvezetik a labdát a középpályán. Az ellenfél legalább ilyen gyors labda nélkül. A labdavezetés alatt képes a saját védelmében számbeli fölényt létrehozni. Jó ez? Amióta Herrerával ez a párbeszéd lezajlott, másfél évtized telt el. Bizonyos, hogy Facchetti nagy mestere és megalapo­zója is volt a hátvéd támadójátékának. Azóta a védők támadójátéka magától értetődő lett. Elsősorban a két szélen keletkező ,,folyosó" kínálkozott számukra megfelelő­ támadó területnek, amelyet ma már az NB 11 - ben is kihasználnak. De milyen hatásfokkal? Nálunk a válogatott csapatban először Török játszotta ezt a szerepkört, bár - kihasználva nagy gyorsaságát - már Mátrai is vezetett jobbszélen táma­dásokat. Török sokat bajlódott a beadásokkal. Ma Paróczai és Szántó műveli legszembetűnőbben ezt a támadójátékot, de Herrera fenti megállapítása egyikükre sem jellemző. Mindketten sokkal inkább a régi idők klasszikus szélsőjátékát mutatják be, vagyis a vonal mellett futnak, irány a sarok­zászló és végcél a jó beadás. Hagyján, ha ez sikerül. Csak­hogy nekünk nincsenek jól letelő csatáraink! A sikeres be­adásokat tehát az ellenfél hárítani tudja. Ezért védőink tá­madójátékának hatásfoka igen alacsony. „ VÉDŐINK TÁMADÓJÁTÉKA .,Giacinto nem öncélúan támad. Figyeljen meg nála két dolgot. Először is, ha labdával megy fel, kapura húz. Gólokat rúg direkt támadásból. Másodszor, labda nélkül is fellopakodik és megesik, hogy Jair beadását ő fejeli a há­lóba.” (Beszélgetés Helenio Herrerával Facchettiről.) LABDAARÚGÁS Az OTSH lapja · Felelős szerkesztő: Tabák Endre Szerkesztőség: Budapest VI. Népköztársaság útja 47. 1060­0 Telefon: 420-54? Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat 0 Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Kiadóhivatal: Budapest VI., Révai utca 16­0 Telefon: 116-660­­0 Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőnél, a posta hírlapüzleteibe­n és a Posta Központi Hírlapirodánál (KHI 1900 Budapest V., József nádor tér­­1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 216-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj negyedévre 37,50 forint, egy évre 150,5 forint Készült a Zrínyi Nyomdában . Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató INDEX: 25 501 HU ISSN: 0133- 1221­ 0 A TÁMADÓK MAGÁNYOSSÁGA „Egy éknek mindent kell tudni. Harcolni, cselezni, időzített passzokat adni, rúgni, fejelni, helyezkedni, meg­előzni, de mindenekfelett indulatain uralkodni. Aki éket ját­szik, hagyja otthon az idegeit. Hang nélkül kell tűrni, hogy egész mérkőzésén át faragják, ütik, verik, ahol érik." (Johan Cruyff nyilatkozata). Két vagy három előretolt ember sorsa ez. Inkább kettőe. Rummenigge, Francis, Woodcock, Keegan. Ők most az élen­járók, bár Keegan az utóbbi időben mélységben is sokat játszik és hátulról indít, passzol, majd befejez. Nekünk két ékünk van. Töröcsik és Kiss. Ideális lenne, ha három Törőcsikünk lenne, hármójuk közül az egyik Keegan szerepkörében. Ez azonban csak jámbor vágyálom. Az ék szerepét mi sokkal egysíkúbban játsszuk, mint ahogy az a nemzetközi élvonalban tapasztalható. Igaz, ékeink magukra vannak hagyva. Nincs aki legalább csak egy embert leválasztana róluk, s ha egy társuk felcselezi magát az ékek területére (például Pásztor) és képes levá­lasztani egy védőt, már olyan nagy a tömörülés, hogy ez nem sokat számít. A mi ékeink játékát nagyban meghatározza, hogy a támogatás, amit kapnak, kevés és alacsony szín­vonalú (csak Nyilasi tud igazán „forintos" időzített passzt adni nekik, de az ő játéka szeszélyes, formája ingadozó). Baj az is, hogy ékeink csak úgy képzelik el játékukat, hogy az ő helyük a ,,húsdarálóban" van, vagyis, mindig a lesterületen. Nem gondolnak arra, hogy olykor hasznos lenne az ellenfelet „kihúzni", vagyis hátrafelé futni, ily módon ,,fo­lyosót" teremteni egy felfutó csapattárs számára. A lassú támadás építés miatt elől az éknek csaknem lehetetlen meg­felelő helyzetben levő segítőtársat találni, így két választás előtt áll. Vagy cselez (sokszor reménytelenül), vagy hátrafelé játszik. Egyik sem igazi megoldás. Nem irigylem ékeinket! A FUTÁS TELJES FEGYVERZETBEN ,,A futballistáknak mindenekelőtt meg kellene tanulni futni." Ezt az atlétaedzők évtizedek óta hangoztatják. Jog­gal. Ahogy néhány évvel ezelőtt a Kijevi Dinamo játékosai futottak, az maga volt a balett-mozgás. Ahogy ma néhány európai profi fut (például Rummenigge), az maga a légies suhanás. Esztétikai látvány. De mindenekelőtt hasznos, mert gyors. Hol vannak nálunk a légiesen suhanó, gyors játékosok? Nincsenek. Az embernek sokkal inkább olyan érzése támad, mintha játékosaink bakancsban, teljes katonai fegyverzettel vágtáznának. Lassan és stílustalanul. Miért van ez? Ki a felelős azért, hogy nincsenek olyan játékosaink, akiket „nem lehet utolérni"? Hogy hiányoznak, az biztos!

Next