Labdarúgás, 1982. január-december (28. évfolyam, 1-12. szám)
1982. november / 11. szám
22 • a tribünök árnyékában ISZLAI ZOLTÁN A televízióban a brazil—argentin mérkőzés képei peregtek. VB-láz volt Budapesten, VB-láz volt bennünk. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Időnként koccintottunk, s kortyoltunk csendben a hűs italból. Aztán Iszlai Zoltán - mintha csak magának mondta volna —, halkan megjegyezte: — Ezt szeretem a fociban. Az ötletet, a látványt. Szeretem, ha egy kapus pózol, a hátvéd nehéz helyzetben is megcsinálja a kockázatos cselt, a csatár a tapsért is megcsinálja a maga attrakcióját. A labdarúgást a szólók teszik széppé, s szerintem a legtöbb szólóra a kapusnak van lehetősége. Nem más ez az egész csodaszép játék, mint a zene egyenes folytatása. Tudom, a mai futballban ritkán lehet könnyedén bravúrosan megoldani a dolgokat. Csakhogy én élvezem a hajtás focit is. Azt, amelyik az akaraterőt a játékba viszi át. Tulajdonképpen úgy vagyok vele, mint a verssel. A versnek is két típusát szeretem. Az egyik az, amit Juhász Ferenc csinál modern antieposzaiban, amikor fantasztikus akaraterővel viszi végig gondolatait, a másik a könynyed, bravúros dal. A köztest, a szürkét a labdarúgásban sem szeretem. Talán ezért nem is nézem mostanában a magyar bajnokság mérkőzéseit . . . Vége a mérkőzésnek. A házigazda kikapcsolja a készüléket, s hátradől foteljében. - Akkor hát kezdjük. - Mit tartanál fontosnak elmondani magadról? - Mintha önéletrajzot írnék? - Ahogy akarod. - Születtem Szegeden, 1933. november 7-én. Tíz könyv van mögöttem. Két verseskötet, s a többi próza ... - Köztük a híres Csiripszótár. - Látod, az is fura egy dolog. Azt sem tudom, hogyan jött össze?! Reflexszerű volt az egész, s csupa villanásból áll. Kis vacak fecnikre jegyeztem fel lányom mondásait, s egyszeresen összejött a könyv. Talán a legüdébb az összes közül. Mindmáiig nagyon szeretem. Azért is sajnálom, hogy nincs még egy gyermekünk, egy fiú, mert hallatlanul izgat, miként állna össze annak a világa. - Tehát a Csiripszótár véletlen volt? -- Mint annak idején röplabdában a hárítások vagy a focikapuban a védések ... És ha most azt is megkérdezed tőlem, hogy miért írok, egyszerű rá a válaszom: mert nem lettem sportoló. Fontos összefüggés van nálam a sport és az írás között. Annak idején mozgékony kis kölyök voltam, s minden sportot szerettem. Első játékemlékeim Erdélyből valók. Nagyapáméknál métaféléket játszottam. Aztán másodikos koromban egy szívmizéria ágyhoz kötött. Lényegében egy esztendőn át feküdtem olyanvalamiért, amit ma tornával gyógyítanak. - De nem akkor ért véget sportkarriered? - Nem. Szegeden, a Mátyás téren óriási focibajnokságok folytak öt-hat csapat részvételével. Hajós, ha emlékszel még arra a szegedi focistára, osztálytársam volt. Ő csatár, én kapus. És akkor még engem is nagy tehetségnek tartottak. Egyébként mindig kapus voltam. Ahhoz volt érzékem. Azt mondták, hogy egészen fantasztikus reflexeim vannak. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy jó kapus lettem volna, mert teljesítményemet a kedélyhurjánzás határozta meg. Negyedórás koncentrálási szakaszban képtelenek voltak gólt rúgni nekem, utána meg egyszerűen bevédtem a labdákat. De azért állatian sajnálom, hogy nem lett belőlem futballkapus. Pedig annak idején még Bakó tanítgatott a SZAK- pályán, majd később Weszelovszky. - Mire vitted a sportban? - NB II volt a csúcs. De röplabdázásban. Akkor már Egerben laktunk. És mindig az a furcsa reflexügy jött nálam elő. A néhány sziporkázó perc. Nem is nagyon játszattam végig a meccseket, csak ha az ellenfél nagyon belejött. A sánc mögötti labdaösszeszedés volt a specialitásom. Egy darabig kézilabdáztam is. Majd kapus voltam vízilabdában egészen addig, míg valamelyik szolnoki Hasznos úgy pofán nem talált, hogy az egész sportágnak hátat fordítottam ... Aztán már csak a bulimeccsek maradtak, egészen máig, és elkezdtél írni. - Furcsa, de így van, nálam az írás is olyan, mint amilyen a sport volt. Jót mindig akkor írtam, amikor bejött az a bizonyos reflex, s egy ültőhelyemben megírtam valamit... De azért a foci örök nosztalgia maradt. Első regényemet a labdarúgásról akartam megírni öcsi a kapuban címmel. Gyerekkönyv lett volna, de nem kaptam rá szerződést... Ha valaki valamit nagyon szeret, vagy hallgat róla, vagy szinte vég nélkül mesélne. Mint Iszlai Zoltán a sportról, de leginkább a labdarúgásról és a röplabdázásról. Egyikről sem mond bölcs dolgokat, csak csupacsupa szépet. A „másik én” ébredt fel bennem, a „sportos én”, aki a tíz könyvből talán ötöt is odaadna, ha egyszer végigjátszhatott volna „egy NB lt-as idényt a kapuban". Legalábbis ilyennek tűnik most a költő, író és kritikus Iszlai Zoltán, az Élet és Irodalom című hetilap egyik vezető munkatársa, akiben lám ma is sajog, hogy nevét nem a sportlapok hasábjairól ismerik, mint futballkapusét. Ilyesmi jár a fejemben, míg néhány pillanatig csendben vagyunk, mert érezzük mind a ketten, hogy váltanunk kellene, át az irodalomra, de oly nehéz ilyenkor közbekérdezni, megakasztani az emlékezést, egyszer talán már mélyre temetett dolgokról, amik most mégis előtörnek, és hallgatni is oly nehéz róluk. Nem tudom, fontos-e vagy sem, de elmondom — töri meg csendünket Iszlai Zoltán. — Ahogy olvasom a gyermekkoromról szóló írásokat, egyre világosabb előttem: játékainkban mindig az elsők között voltam, az élen jártam, de vezér sohase lettem. De nem is lettem volna jó vezér vagy csapatkapitány. Mert ha én azt tapasztalom, hogy valaki szándékosan szabálytalankodik, ha stiklizik, ha nem küzd teljes erőbedobással, akkor én levonulok a pályáról. Ma sem vagyok ezzel másként. Gyakran „nem vagyok a pályán", ha szabálytalanságot látok az életben. - Írásaidban tükröződik-e ez a nagy sportrajongás? - Elő-előtűnik. Tavalyi regényem főszereplője például röplabdázó. Az az igazság, hogy én hiszek a véletlenekben és regényemben is benne van: a dolgok a véletlenen is múlnak. Az előkészített véletlennek nagy szerepet tulajdonítok. Olyasmi ez, mint a sportjátékokban a gól: előkészített véletlen... Egyébként borzasztóan nehéz az irodalomba átvinni a sportot. Különösen a magyar irodalomban. - Miért? - Hiányzik a hangulatokból, impressziókból építkező próza. Talán csak Mándy Iván a kivétel, mert ő a hangulatot láttatóan tudja átadni, de erre csak nagyon kevés író képes. Rea- sista író pedig egyenesen képtelen. Hogy miért mondom mindezt? A foci lényegéhez például szerintem az is hozzátartozik, hogy labdaszedők állják körül a pályát, teszik a dolgukat, de nagyon szeretnének bent lenni és játszani. Vagy ... visszaadni a labdarúgás és a nézők kapcsolatát. Azaz a játékot a maga totalitásában, kollektivitásában. Végh Anti 90 perce sem jött össze, mert csak egyetlen pasasra koncentrált. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a foci hangulatát, sőt minden sportesemény hangulatát majdnem képtelenség visszaadni.