Labdarúgás, 1982. január-december (28. évfolyam, 1-12. szám)

1982. november / 11. szám

22 • a tribünök árnyékában ISZLAI ZOLTÁN A televízióban a brazi­l—argentin mérkőzés képei peregtek. VB-láz volt Budapesten, VB-láz volt bennünk. Hosszú percekig nem szóltunk egy­máshoz. Időnként koccintottunk, s kor­tyoltunk csendben a hűs italból. Aztán Iszlai Zoltán - mintha csak magának mondta volna —, ha­lka­n megjegyezte: — Ezt szeretem a fociban. Az ötletet, a látványt. Szeretem, ha egy kapus pózol, a hátvéd nehéz helyzetben is megcsinálja a kockázatos cselt, a csatár a tapsért is megcsinálja a maga attrakcióját. A labdarúgást a szólók teszik széppé, s szerintem a legtöbb szólóra a kapusnak van lehe­tősége. Nem más ez az egész csoda­szép játék, mint a zene egyenes foly­tatása. Tudom, a mai futballban rit­kán lehet könnyedén bravúrosan meg­oldani a dolgokat. Csakhogy én élve­zem a hajtás focit is. Azt, amelyik az akaraterőt a játékba viszi át. Tu­lajdonképpen úgy vagyok vele, mint a verssel. A versnek is két típusát szeretem. Az egyik az, amit Juhász Ferenc csinál modern antieposzaiban, amikor fantasztikus akaraterővel viszi végig gondolatait, a másik a köny­­nyed, bravúros dal. A köztest, a szür­két a labdarúgásban sem szeretem. Talán ezért nem is nézem mostaná­ban a magyar bajnokság mérkő­zéseit . . . Vége a mérkőzésnek. A házigazda kikapcsolja a készüléket, s hátradől foteljében. - Akkor hát kezdjük. - Mit tartanál fontosnak elmondani magadról? - Mintha önéletrajzot írnék? - Ahogy akarod. - Születtem Szegeden, 1933. novem­ber 7-én. Tíz könyv van mögöttem. Két verseskötet, s a többi próza ... - Köztük a híres Csiripszótár. - Látod, az is fura egy dolog. Azt sem tudom, hogyan jött össze?! Ref­lexszerű volt az egész, s csupa villa­násból áll. Kis vacak fecnikre jegyez­tem fel lányom mondásait, s egyszer­esen összejött a könyv. Talán a leg­üdébb az összes közül. Mindmáiig na­gyon szeretem. Azért is sajnálom, hogy nincs még egy gyermekünk, egy fiú, mert hallatlanul izgat, miként áll­na össze annak a világa. - Tehát a Csiripszótár véletlen volt? -- Mint annak idején röplabdában a hárítások vagy a focikapuban a vé­dések ... És ha most azt is megkér­dezed tőlem, hogy miért írok, egysze­rű rá a válaszom: mert nem lettem sportoló. Fontos összefüggés van ná­lam a sport és az írás között. Annak idején mozgékony kis kölyök voltam, s minden sportot szerettem. Első já­tékemlékeim Erdélyből valók. Nagy­­apáméknál métaféléket játszottam. Aztán másodikos koromban egy szív­mizéria ágyhoz kötött. Lényegében egy esztendőn át feküdtem olyanvalamiért, amit ma tornával gyógyítanak. - De nem akkor ért véget sport­­karriered? - Nem. Szegeden, a Mátyás téren óriási focibajnokságok folytak öt-hat csapat részvételével. Hajós, ha em­lékszel még arra a szegedi focistára, osztálytársam volt. Ő csatár, én kapus. És akkor még engem is nagy tehet­ségnek tartottak. Egyébként mindig kapus voltam. Ah­hoz volt érzékem. Azt mondták, hogy egészen fantaszti­kus reflexeim vannak. Persze, egyálta­lán nem biztos, hogy jó kapus lettem volna, mert teljesítményemet a kedély­­hurjá­nzás határozta meg. Negyedórás koncentrálási szakaszban képtelenek voltak gólt rúgni nekem, utána meg egyszerűen bevédtem a labdákat. De azért állatian sajnálom, hogy nem lett belőlem futballkapus. Pedig annak idején még Bakó tanítgatott a SZAK- pályán, majd később Weszelovszky. - Mire vitted a sportban? - NB II volt a csúcs. De röplabdá­zásban. Akkor már Egerben laktunk. És mindig az a furcsa reflexügy jött nálam elő. A néhány sziporkázó perc. Nem is nagyon játszattam végig a meccseket, csak ha az ellenfél nagyon belejött. A sánc mögötti labdaössze­­szedés volt a specialitásom. Egy da­rabig kézilabdáztam is. Majd kapus voltam vízilabdában egészen addig, míg valamelyik szolnoki Hasznos úgy pofán nem talált, hogy az egész sport­ágnak hátat fordítottam ... Aztán már csak a bulimeccsek maradtak, egészen máig,­ ­ és elkezdtél írni. - Furcsa, de így van, nálam az írás is olyan, mint amilyen a sport volt. Jót mindig akkor írtam, amikor bejött az a bizonyos reflex, s egy ültő­­helyemben megírtam valamit... De azért a foci örök nosztalgia maradt. Első regényemet a labdarúgásról akartam megírni öcsi a kapuban címmel. Gyerekkönyv lett volna, de nem kaptam rá szerződést... Ha valaki valamit nagyon szeret, vagy hallgat róla, vagy szinte vég nélkül mesélne. Mint Iszlai Zoltán a sportról, de leginkább a labdarúgás­ról és a röplabdázásról. Egyikről sem mond bölcs dolgokat, csak csupa­­csupa szépet. A „másik én” ébredt fel bennem, a „sportos én”, aki a tíz könyvből talán ötöt is odaadna, ha egyszer végigjátszhatott volna „egy NB l­t-as idényt a kapuban". Legalábbis ilyennek tűnik most a költő, író és kritikus Iszlai Zoltán, az Élet és Irodalom című hetilap egyik vezető munkatársa, akiben lám ma is sajog, hogy nevét nem a sportlapok hasábjairól ismerik, mint futballkapu­sét. Ilyesmi jár a fejemben, míg néhány pillanatig csendben vagyunk, mert érezzük mind a ketten, hogy válta­nunk kellene, át az irodalomra, de oly nehéz ilyenkor közbekérdezni, megakasztani az emlékezést, egyszer talán már mélyre temetett dolgokról, amik most mégis előtörnek, és hall­gatni is oly nehéz róluk.­­ Nem tudom, fontos-e vagy sem, de elmondom — töri meg csendünket Iszlai Zoltán. — Ahogy olvasom a gyermekkoromról szóló írásokat, egyre világosabb előttem: játékainkban min­dig az elsők között voltam, az élen jártam, de vezér sohase lettem. De nem is lettem volna jó vezér vagy csapatkapitány. Mert ha én azt ta­pasztalom, hogy valaki szándékosan szabálytalankodik, ha stiklizik, ha nem küzd teljes erőbedobással, akkor én levonulok a pályáról. Ma sem vagyok ezzel másként. Gyakran „nem vagyok a pályán", ha szabálytalanságot látok az életben. - Írásaidban tükröződik-e ez a nagy sportrajongás? - Elő-előtűnik. Tavalyi regényem fő­szereplője például röplabdázó. Az az igazság, hogy én hiszek a véletlenek­ben és regényemben is benne van: a dolgok a véletlenen is múlnak. Az előkészített véletlennek nagy szerepet tulajdonítok. Olyasmi ez, mint a sport­játékokban a gól: előkészített vélet­len... Egyébként borzasztóan nehéz az irodalomba átvinni a sportot. Kü­lönösen a magyar irodalomban. - Miért? - Hiányzik a hangulatokból, imp­ressziókból építkező próza. Talán csak Mándy Iván a kivétel, mert ő a han­gulatot láttatóan tudja átadni, de er­re csak nagyon kevés író képes. Rea- s­ista író pedig egyenesen képtelen. Hogy miért mondom mindezt? A foci lényegéhez például szerintem az is hozzátartozik, hogy labdaszedők állják körül a pályát, teszik a dolgukat, de nagyon szeretnének bent lenni és ját­szani. Vagy ... visszaadni a labdarú­gás és a nézők kapcsolatát. Azaz a játékot a maga totalitásában, kollek­­tivitásában. Végh Anti 90 perce sem jött össze, mert csak egyetlen pasasra koncentrált. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a foci hangulatát, sőt minden sportesemény hangulatát majdnem képtelenség visszaadni.

Next