Labdarúgás, 1985. január-december (31. évfolyam, 1-12. szám)
1985. szeptember / 9. szám
Mondom, nagyon-nagyon sajnáltam azt az említett kék-fehér szurkolót, aminthogy önmagamat is sajnáltam a nyitány napján, amikor a Fáy utcai két meccsen egyetlen gólt sem láttam. Pedig a Bp. Honvéd-Zalaegerszeg találkozó érdekes, izgalmas és változatos volt, de mégsem az igazi. Mert ha elmarad a gól, valahogy úgy érzi magát a szurkoló, mint az a vendég, akit a háziak elhalmoznak minden jóval, ami szem-szájnak ingere, csak éppen elfeledkeznek arról, hogy a kolozsvári töltött káposztához egy-két pohárka bor is jár... OLDI MIKLÓS KÉPE ÚGY LOBOG FEL NEKEM"... Ez a Toldi soha nem viselt bajuszt, nem lenge magyarban járt, inkább csőnadrágot hordott, ha éppen ez volt a divat, nem is a Miklós nevet kapta a keresztségben, hanem Gézaként könyvelték el. Ám ha kifutott a játéktérre vagy a neve megjelent az újságok hasábjain, én azonnal Arany János hősére gondoltam, mert mindig ilyennek képzeltem Toldi Miklóst, aki kavicsként röppentette a malomkövet, s úgy mutatta az uraságnak a Budára vezető utat, mintha szalmaszálat tartott volna az ujjai között. Amikor 1928 őszén először tapsoltam egy hálószagató góljának az üllői úton, a 19 éves Géza már tízezrek Toldi ja volt. És már nemcsak Toldi Miklós-i alakjával emelkedett ki a Fradi-csatársorból, amelyben olyan nevek csillogtatták futballtudományukat, mint Rázsó, Takács II, Turay Suttyó és Kohut Vili . Ez a Toldi abban az ötösfogatban tudott állandó helyet biztosítani magának, ahol Rázsó és Takács II. révén a magas fokú technika, Turay személyében a keménység és az ösztönösség aratott diadalt, a Takács II, Turay, Kohut hármas pedig a pompásabbnál pompásabb gólok tömegével szórakoztatta és ragadtatta minduntalan tapsra a szurkolókat. Toldi tehetségének az volt az igazi fokmérője, hogy e nagy négyes ötödik tagjaként indulhatott el hosszú útjára. Ez csak úgy valósulhatott meg, hogy mind az összjátékban, mind az eredményességben magasan az akkori idők átlaga fölött tudott teljesíteni. Nincs semmi túlzás abban, hogy Toldi Géza volt az a csatár, aki alaposan megelőzte korát, hiszen abban az időben, amikor a magyar labdarúgás a felejthetetlen szépségű, látványos, technikai finomságokra épült közép-európai futball egyik megtestesítője volt, ez a pompás testi felépítésű, társainál jóval magasabb fiú, érvényesíteni tudta kivételes fizikai adottságait anélkül, hogy játéka szabálytalanná vált volna, és ami ugyancsak feltűnést keltett, nagy lendületet vitt a játékba. Ő volt az, aki nem ragadt meg a balösszekötő helyén az ötcsatáros felállásban, hanem tudatosan harmonikázott már akkor, taktikusan segítette a hátsó alakzatokat, pontosan indított, s hatalmas testalkata ellenére csaknem mindig fel tudott zárkózni a befejezésekhez, maradt ereje a jól helyezett bombalövésekre, így érhette el azt a csodálatos eredményt, amit Nagy Béla mutatott ki a Fradisták című könyvében, hogy Toldi Géza a Ferencvárosban lejátszott 229 bajnoki, 205 nemzetközi és 25 díjmérkőzésén 430 gólt ért el. Amikor 1928 őszén a bevezetőben említett bajnoki mérkőzésről hazafelé utaztam Szolnokra, a mozdonyvezető , Herkó Dezső (az ő tehervonati mozdonyán tettem meg az utat), a Szolnoki MÁV akkori jobbszélsője ezt mndta: „Meglátod, ez a Toldi a legközelebbi válogatott meccsen már helyet kap a magyar csapatban." Herkó tévedett! Toldi Géza csak a következő évben, 1929 április 14-én kapott bizalmat. Bernben Svájc ellen a Ferencváros T-betűs belső hármasa, a Takács II., Turay, Toldi trió játszott. Az eredmény 5-4 volt a mi javunkra, Toldi góllal kezdte válogatott szereplését. Szeptember 8-án Prágában ugyanez volt a belső hármas, az eredmény 1-1-es döntetlen lett. A magyar válogatott 130. mérkőzésére 1930. április 13-án került sor Bázelban. Az eredmény 2-2. Mindkét gólunkat Toldi szerezte! Hazai közönség előtt 1930. június elsején mutatkozott be Géza barátunk, amikor 2-1 arányban győztük le Ausztria legjobbjait. Ennek a mérkőzésnek volt egy külön érdekessége, mégpedig az összeállítás: Fehér - Mándi, Fog III - Lyka, Bukovi, Berkessy - Ströck, Vincie, Turay, Toldi, Kohut. A csapatban tehát nem kevesebb, mint 6 Fradijátékos kapott helyet, így indult el tehát Toldi Géza a válogatott csapatban, amelyben összesen 46 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Most, hogy örökre eltávozott körünkből, ismét szegényebbek lettünk egy nagy egyéniséggel, egy olyan labdarúgóval, aki nem csupán egyike volt kora legjobbjainak, hanem meghatározója egy olyan játékfelfogásnak és magatartásnak, amely általa újat hozott a sportágba és követendőt is. EGOLDÁS ÉS ÁTJÁRÓHÁZ A Fáy utcai Bp. Honvéd-Vasas öszszefogásból adódott kettős mérkőzés rendezés sikere előre látható volt. Jórészt ennek, no meg annak, hogy vasárnap délelőttre is maradt minden hétre egy találkozó, köszönhetem magam is, hogy az e sorok írásáig lebonyolított 6 forduló alatt nem kevesebb, mint 12 NB I-es mérkőzést láthattam. Azon szerencsések közé tartozom, akik részesülhettek a mai magyar élvonalbeli labdarúgás szinte minden rendű és rangú eseményében: egészen kiemelkedő, az átlagot felülmúló, aztán jó közepes, elfogadható, de - enyhén szólva - egy-két csapnivaló teljesítményben is, olyanban, amely csak annyiban hasonlított az NB I-es szinthez, hogy a játékvezetői hármast is belszámítva, összesen 25-en működtek közre a kétszer 45 perces produkció lebonyolításában. Ez a 12 találkozó alkalmat adott arra, hogy az idei hosszúra nyújtott őszi idény harmadáig, találkozhassam a mezőny csaknem minden együttesével, néhány csapattal többször, másokkal egyszer vagy kétszer, örömmel mondhatom, hogy jó néhányszor élvezetes játéknak lehettem tanúja, hol az egész mérkőzésen, hol valamelyik félidőn át. Láttam jól felépített csapatjátékot, megfigyelhettem szervezett védőmunkát, átgondolt támadásvezetést és hibátlanul véghezvitt kontrajátékot. És hadd mondjam el a teljes igazság kedvéért, hogy nem ezek a boldogító jelenségek voltak a jellemzők, mert a találkozók jelentősebb hányadában jókora különbségek mutatkoztak a két csapat között - ez viszont eléggé természetes jellemzője általában a hasonló létszámú bajnokságoknak —, aztán akadtak olyan találkozók is, amelyek játékában nyoma sem volt szervezettségnek. Ebben a hat fordulóban alkalmam volt káprázatos megoldásoknak tapsolni mind a támadásban, mind a védekezésben alkalmazott megoldások esetén, beleértve a technikai finomságok alkalmazását, bombalövéseket, okos gólokat, pompás védéseket, leheletfinom szereléseket, súlypontáthelyezéseket, helycseréket — az külön boldogá tett, hogy olyanoktól is láttam ilyeneket, akik eddig még szóba sem jöttek a válogatott keretek öszszeállításakor! De bizony azt sem tagadom, nem kevés alkalommal tettem fel magamnak a kérdést: ez vagy az a labdarúgó vajon milyen elbírálás alapján játszhat az NB I-ben, amikor talán még a területi bajnokságban is inkább a kispadon lenne a helye? Tévedés ne legyen: ezt a megállapítást nem olyan labdarúgókra értem, akiket csak most, az őszi fordulók valamelyikén egyszer láttam, hanem azokra, akik „játékát" már tavasszal is, meg most, ősszel is már legalább három esetben megfigyelhettem .. . Az ötödik őszi forduló egyik mérkőzésén, ahol a vesztésre álló csapat szurkolótábora az első félidő közepétől szinte teljes csendben volt kénytelen végignézni kedvencei vergődését, elmenőben ezt mondta nekem a vesztes klub egyik sok évtizedes híve: - A mi hátsó alakzatunk egy valóságos átjáróház. Szinte senki nem tud se szerelni, se helyezkedni, az ellenfélnek mindig szabad az útja. Hallom, néhányukat a múlt fordulóbeli hasonló játékuk miatt megbüntették. Én nem őket bünetném, hanem azokat, akik drága pénzért idehozták őket. T. E. 13