Labdarúgás, 1986. január-december (32. évfolyam, 1-12. szám)
1986. szeptember / 9. szám
12 Csöndes beszélgetés a számok nyelvén jelenről és jövőről A most folyó 1986—87. évi bajnoki idényt bevezető sajtótátjékoztatón CZÉKUS LAJOS az MLSZ főtitkárhelyettese többek között néhány adattal ismertette meg az újságírókat. Megjegyezte: „Ezek ugyan nem tartoznak szorosan azokhoz a témákhoz, amelyek a bajnoki küzdelmek kezdetekor a legfontosabbak. Mégis megemlítem, hiszen ilyenkor, amikor még mindig fel-felmerül a VB döntő sikertelenségének problematikája, érdemes, sőt szükséges is néhány olyan adattal foglalkozni, amelyek labdarúgásunk mai helyzetének elemzése során nem hagyhatók figyelmen kívül, hiszen sok mindenre választ is adhatnak.” Ezekre a szavakra emlékezzünk most, amikor a főtitkárhelyettes újból ezekre a számokra irányítja a figyelmet: — A hozzánk érkezett jelentések és a rendelkezésünkre állt egyéb adatok birtokában összeállítottunk egy táblázatot arról, hogy milyen változások történtek 1979 és 1986 között a labdarúgás frontján. Különösen az érdekelt minket, hogy milyen nagyságrendet, milyen tömegalapot képvisel az a sportág, amely még ma is a népszerűségi lista élén áll — mondja Czékus Lajos. Majd így folytatja: — Az 1979-es évben hazánkban 3564 sportegyesület működött. 1986-ra ez a szám 3304re csökkent, vagyis 260-nal van ma kevesebb, mint 7 esztendővel ezelőtt volt. — Az egyesületekben akkor 2503 labdarúgó szakosztály volt, ma már 2220 működik csak, a csökkenés tehát 283. Még ezeknél is nagyobb figyelmet érdemel az a tény, hogy az 1979-es 5424 csapat helyett 1986 tavaszán már 4450 csapat vett részt valamelyik bajnokság küzdelmeiben. A csökkenés tehát csaknem 1000(!), egészen pontosan 974. A felnőtt együttesek száma 563, az ifjúságiaké 206, a serdülőké 205-tel esett vissza. Ez a visszaesési folyamat természetesen megmutatkozik abban is, hogy amíg 1979-ben 143 662 volt az igazolt labdarúgók létszáma, ez mára 104 759-re esett vissza, ami azt jelenti, hogy csaknem 40 000-rel (pontosan 39 903-mal) kevesebb játékos léphetne pályára jelenleg. + Milyen következtetést kell ebből levonnunk? — A legfontosabb az, hogy minden erőt ennek a csökenési folyamatnak a megállítása és visszafordítása érdekében szükséges összpontosítani, mert megfelelő tömegalap nélkül egyetlen sportág jövőjét sem lehetséges biztosítani. — Szembe kell nézni a valóságos helyzettel, ami nem valami reményteljes. Az a valóság, hogy egy csapathoz — különösen a nemzeti bajnokságon kívüliek szempontjából, bőven számítva — kb. 18 játékos szükséges. Ha már most azt veszem alapul, hogy 4450 csapatunk van, ez azt jelenti, hogy 80 ezer játékos szerepelhet rendszeresen. Nekünk pedig 104 ezer igazolt játékosunk van. Tehát közülük 20 ezer tulajdonképpen nem, vagy csak alkalmilag játszik. Nem véletlenül csökkent le az igazolt játékosok száma, hanem egyszerűen azért, mert nem kaphattak komoly játéklehetőséget. Az a fiatal pedig, aki számára nincs hely valamelyik csapatban, abbahagyja. Nem tehet mást. Van-e remény arra, hogy legalább egyelőre tartani lehet azt a szintet, ahová most kerültünk? Egyáltalán mutatkoznak-e olyan jelek, hogy valamiféle kezdeményezés már el is indult? — Azt hiszem, a társadalmi erők leggyorsabb ütemű mozgósítása lenne szükséges még a szinten tartáshoz is. Közbevetőleg, úgy gondolom érdemes a mai helyzetet előidéző néhány okra is visszatekinteni. Többek között arra, hogy a felszabadulást követő évek komoly hazai és nemzetközi sikerei hihetetlen gyorsasággal növelték a sportág népszerűségét. Egy kis túlzással azt lehet mondani, az ötvenes, hatvanas években Magyarországon szinte mindenki futballozott. Az akkori SE rendszer hozta magával, hogy alig akadt olyan üzem, ahol ne jött volna létre labdarúgó szakosztály. így volt ez még azokon a munkahelyeken is, ahol a dolgozók túlnyomó többsége a női nemhez tartozott. S így ment ez csaknem két évtizeden át, s hogy miképpen sikerült megfelelő alapot teremteni a zavartalan működéshez, azt én nem tudom, legfeljebb csak sejtem. De tény az, hogy a futballisták minden nehézség és gond nélkül játszhattak, mérkőzhettek, akadt cipő, labda, mez, pálya és nem is akármilyen ... " Csak úgy közbevágva megemlítem, hogy az 1950- es évek első felében, amikor a Játékvezető Testület főtitkára voltam, egyedül Budapesten, hetenként több mint 950 bajnoki mérkőzésre került sor! — Ma 300 sincs — mondja szomorúan a főtitkárhelyettes. — Persze, azóta sok minden megváltozott, s ezek a különbségek a futballal szemben hatnak. Különösen a fővárosban. Nagyobb számú — még a profivilágban is elfogadható — közönsége tulajdonképpen csak az FTC-nek van. Ugyanakkor örvendetes, hogy megnőtt az érdeklődés a jól szereplő vidéki csapatok iránt. Azután — s ez papjaink feltűnő negatívuma — az üzemek legtöbbjének gondoskodása a labdarúgásról mélypontra került. Sok helyen könnyűszívvel lemondtak a támogatásról. Hogy miért, azt ők tudnák megmagyarázni, ha megérdeklődnek tőlük az erre illetékesek ... — Aztán elindított egy jelentős visszafejlesztési folyamatot az is, amikor a