Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)

1990. szeptember / 9. szám

arra gurul, pattan, ahová éppen a gödrök irányítják. Az sem jó dolog, hogy a klubvezetők még alkalman­ként se igen tekintik meg fiataljaik mérkőzéseit. Egy­­szer-egyszer „megtisztelhet­nék” jelenlétükkel — leg­alább a rangadókon — csa­patukat, ezt bizonyára jó­néven vennék a srácok. Je­lenleg ugyanis nem érzik, hogy egyesületek vezetői tö­rődnek velük, a jövőt te­kintve fontosak a klub számára. Ritka, mint a fe­hér holló az olyan csapat­vagy játékosértekezlet, ahol vezetők megjelennének, vo­natkozik ez még a díjkiosz­tó ünnepségekre is! A kluboknak a gyakorlat bizonysága szerint nem iga­zán szívügye a saját után­pótlás tervszerű nevelése, a fiatalokkal való fokozott tö­rődés. Bizonyítja ezt, hogy — néhány egyesülettől elte­kintve — alig található sa­ját nevelésű játékos az NB-s csapatokban. Nyilván pedig sok ok szól amellett, hogy elsősorban saját fiataljaik soraiból „merítsenek” (kö­tődés, anyagiak, stb.). De hát — mondják — egysze­rűbb máshonnan érett „me­nőket” szerezni, mintsem az ifiből fáradságos munkával játékosokat beépíteni a csapatba. Hogy aztán ennek mi a vége, van rá bőséges adalék! Jó viszont, hogy születnek olyan kezdeménye­zések, mint a Puskás-alapít­vány, amely hosszú távon is hasznos lesz. A gyerekek az ilyenekben éppen a hiányolt megbecsülést, a valóban ér­tékes teljesítmények elisme­rését látják. S követendő példa a Hargita kft.-é, amely a Ferencvárossal alá­írt szponzori megállapodás­ban kikötötte, hogy az ál­tala biztosított 30 millió fo­rint egy részét az utánpót­lás nevelésére kell fordítani. Egyoldalú beállítás lenne csak az egyesületeket fele­lőssé tenni a kialakult hely­zetért, jóllehet elsősorban ők a ludasok. Hiba van a „kréta körül” az MLSZ-nél is, mégpedig bőségesen. Pél­da erre — többek között — a különböző korosztályú if­júsági válogatottak leszerep­­lése. A tizenhatévesek úgy jutottak be az UEFA torna döntőjébe, hogy előzőleg a bolgárok egy túlkoros já­tékost szerepeltettek ellenük a selejtezőkön. A döntőben azonban csoportjuk utolsó helyén végeztek. A tizen­nyolc évesek tudásából az itthon rendezett Európa­­bajnoki döntőn csak a 7. helyre futotta. Csupán a ti­zenhét évesek teljesítménye fogadható el, bár nekik ko­moly megmérettetésben nem volt részük. Számos szak­­vélemény szerint nem meg­felelő a kiválasztás, a válo­gatás szűk körből történik. Hogy mennyire huszadran­gú kérdés a szövetségben az ifjúsági labdarúgás ügye, ar­ra két kiragadott példa is rávilágít. A világbajnokság előtt került sor a Magyar­­országi Egyesült Államok barátságos mérkőzésre, ame­lyet 18 órai kezdettel ját­szottak az FTC pályán. Ugyanazon a napon volt a Magyarország—NDK ifjúsági találkozó déli 12 (!) órakor a Kismartoni úti sporttele­pen. Miért nem lehetett ez a mérkőzés a válogatott elő­­mérkőzése? Megtiszteltetés lett volna a fiatalok számá­ra, ha a „nagyok" előtt játsz­hatnak, a közönség pedig nyilván szívesen ismerkedett volna az ifjú tehetségekkel. Hogyan lehet, hogy erre nem gondoltak az illetékesek a szövetségben, amikor egy szinte elrejtett pályára és igen szerencsétlen időpontra szervezték — jószerével a közönség kizárásával — a mérkőzést? De az is felhá­borító, amiről az Új Dunán­túli Napló adott hírt. A me­gyei ifiválogatottak idei tor­náját Baranya megye együt­tese nyerte. A díjkiosztó ün­nepségen azonban a győz­tesnek járó vándorser­leget nem kapták meg, mint a tu­dósításban olvasható: „...az MLSZ mulasztása miatt.” Természetesen még sok mindenről lehetne írni, szól­ni a labdarúgás utánpótlá­sával kapcsolatban. Számos egyéb égető problémát is fel lehetne vetni, amelyek mindegyike gátolja az után­pótlás nevelését és példák révén igazolni, hogy e té­ren is milyen nagy a lema­radás. De talán az eddigi­ekből is kiviláglik, hogy ösz­­szességében még az „első az egyenlők között” elve sem érvényesül, nemhogy prioritást élvezne az ifi és serdülő labdarúgás. A meg­oldás kulcsa — ezt egyér­telműen szükséges leszögez­ni — az egyesületek és a szövetség kezében van. Sem­mit sem ér azonban és nem vezethet eredményre, ha csak beszélnek, fogadkoznak, ígérgetnek, de a tettek el­maradnak, semmi nem tör­ténik az elhangzottak meg­valósítása érdekében. Vilá­gosan kell pedig látnia min­denkinek, hogy a magyar labdarúgás jelene és jövője forog kockán. Éppen ezért most már nem beszélni, hanem végre cse­lekedni kell! (B) ifj. THALY ZOLTÁN felvételei 13

Next