Lakáskultúra, 2007 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2007-04-01 / 4. szám

NÖVÉNYVILÁG­­, SZABÓ EDE ROVATA TÉBOLY ÉS MÁMOR Nincs az életnek olyan elképzelhetetlen pillanata, amiben a virágok ne lennének jelen. Társak és tanúk­­ örömben és tragédiában. Éppen ezért nincs is olyan ember, akinek ne lehetne virá­got adni, mert attól, miként kultúrtörténeti példánk mindjárt igazolja, még az elborult elme is felvidul. 1887 egyik szép tavaszi reggelén az történt ugyanis, hogy korabeli sztárok omnibuszon kirobogtak Lipótmezőre. Nagy őrület volt már a Vigadó előtt, a kioszknál, ahonnan indultak... A felemlített epizód azért is jelentős, mert hazánkban ekkor fordult elő elő­ször, hogy színészek valóság­ lesre men­jenek egy elmegyógyintézetbe. Később az ilyesminek nagy kultusza támadt, de most a pionírokról van szó. Az esetről Justh Zsigmond naplójából értesülhetünk: „... Eszembe jut az emlékezetes kirándu­lás, amely híressé vált a maga idejében. Jászai Mari agyában fogamzott meg egy szép tavaszi napon az ötlet, hogy kime­gyünk a tébolydába. Egy társaságot to­borzott össze, amellyel 1/2 7-kor reggel találkoztunk a kioszkban. A kioszk reg­geliző publikuma nem tudta, mi történt. Ennyi színésznőt a 'privát életben' nem látott együtt még soha. Ott ültek egymás mellett sűrűn, fodor fodron, szinte a fá­tyolok egyik kalapról átlengtek a másik­ra: a 'nagy Mari' (Jászai) és a 'szép Mari' (Hegyesi); a világ legöntudatosabb naivá­­ja: Nagy Ibolya; a színpadon folyton sirán­kozó, az életben folyton gúnyolódó, sa­­vanykás Rákosi Szidi; Prielle Kornélia az elegáns; Békéssy Irma a merész; és Krecsányi Vera a vidéki színészet. Mint férfiak csak a ’tigriske' (Feszty Ár­pád) és én. Pont hétkor ott állott omni­buszunk, a sok lármás toalett helyet fog­lalt - a cséta nehezen elindult. Fenn a hegyen, a nagy óriási épület előcsarnokában előttünk az udvariaskodó doktorok. A színésznők alkalomszerű ar­cot öltve fel, nekiindulnak az osztályok­nak... A hülyék osztályában Madách leá­nyára akadunk, Jászai megszólítja, udva­riasan makog valamit, felkel ülőhelyéből, meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog... A magas falak által körülzárt kert falai­nak tövében egy sorban ülnek azok, kik­re az ápoló kényszerzubbonyt adott — mint Dante elkárhozott lelkei a pokol leg­utolsó köreiben, az előtérben meg tánco­ló, kurjongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham — egy pillanattal lévén a zubbony előtt. A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanulmány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Kornéliának nyújtom a karo­mat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öregasszony fél - alig bírom fel­bátorítani. Méghozzá egy bolond minde­nütt oldalunkon. 'Jaj, megtámad' - sirán­kozik Kornélia halkan, 'kínálja e virágot néki' - mondom én. Megteszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekintetét a fe­hér gardéniára, s nem mond semmit, így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánunk lassan Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy őrjöngő, a flegmatikus szép­asszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egyked­vűen emelve magasra ernyőjét a napsuga­rak irányában, csak éppen a kijárásnál for­dul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pilla­natig némán a szemébe néz, utána teli to­rokkal kiáltva nótára gyújt: 'A virágnak megtiltani nem lehet.' A virágnak megtiltani nem lehet! — s a dal belevegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kurjongatásába, a színésznők ru­hájának suhogásába, akik mögöttünk e fantasztikus, mozgó, kiabáló, táncoló cso­port közepén, tarkán, színesen mosolyog­va vonulnak által, úgy mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett...” A VIRÁGOK PAZAR SZINERGIÁJÁVAL NEHÉZ KONKURÁLNI, DE HA CSOK RUNK BIZARR TARKASÁGÁT TOVÁBB AKARJUK FOKOZNI, A GYÖNGYÖK, A DÍSZES MADÁRTOLLAK MINDIG SIKERESEN BEVÁLNAK 118 Lakáskultúra

Next