Asszonyok, 1969 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

2 Nyikoláj Livilyevs HIAPLUCARII/1 Hosszú az éj Északon. A csilla­gok is megfagynak. A Hold sárga­­szemű bagolyként elrejtőzik a hideg elől a hófelhőkbe. Hosszú az éj Északon. Olyan hosszú, hogy elfelejti az ember, milyen is a Nap. Éppen ezért nem lehet elkerülni egy fénysugaraktól szikrázó abla­kot. Gyerekek szoronganak a fény körében, dermedtségből felengedő orrukkal szipákolnak, és zajonga­­nak, mint a verebek tavasszal az erdei tisztáson . . . Amikor pedig az apróságok szétszélednek, mert itt az alvás ideje, a legények tűnnek fel. Az ablaküveget bolyhos dér füg­göny vonja be. Nehéz rajta benézni. Talán csak oly módon lehetne, mint a kisgyerek csinálja, aki leheletével olvaszt egy aranyló, kerek rést az üvegen . . . De ilyesmire még a legelszántabb legény sem vállalko­zik, mert rajtakaphatják. Csak a szarka lehet ennyire kiváncsi. A le­gény inkább didereg a fagyban és büszkén álldogál távolabb. Talán álmodozik ... De miről? Ki tudja. Bent az óvodában nincs még nagy meleg. Kjunnyej, az óvónő pulóvert, sínadrágot meg üveg­gyönggyel díszített, könnyű mel­lényt visel. De neki melege van . . . Időnként bal kezébe veszi az ecsetet, és fekete hajfonatának puha bojt­jával — széles, füstszürke szalag díszíti — mint egy legyezővel, meg­legyezi kipirult arcát. Majd ismét bemártja az ecsetet, s a keze alatt hajlékony szárú virágok nőnek, a Nap felé nyújtóznak. Fest és dalol. Szeret énekelni. Hisz abban, hogy a nedves falak a festékkel együtt magukba szívják a dalát is, és az majd sokáig zeng tovább az embe­reknek. De nemcsak dalokkal népesíti be a szobát. A sarokból a rózsaszínű Napocs­ka kandikál elő álmosan. A vad­rózsabokor alól tűzvirágok tipegnek ki a zöld tisztásra. Álmosan fel­emelik a fejüket, és leveleikkel — mint fázósan összeráncolt tenyér­rel — mohón kapkodják a meleg napsugár nyalábjait. Megmeleged­tek, megszépültek, hajladozva áll­nak. Hajladoznak a már-már tú­lontúl rájuk nehezedő napfényözön súlya alatt. — Tral . . . lala ... — hangzik a tisztás fölött. Szorgalmas kis csalogány ez, az Aal Duub Masz szent fáján fészkel. A fa leveleiről fénylő üveg­­csengőkként csüngenek alá a har­­matcseppek. A csalogány hol az egyik, hol a másik csengőt ko­pogtatja csőrével: tral-lala. És ágról ágra, fenyőtől nyírfáig vissz­hangzik a csilingelés: — Tral-la-la . . . — Csirr-csurr-csirr-csurr . . . — csacsog válaszul a tölgy gyökerei közt ébredező kristálytiszta forrás. Megmozdult a nyárfa alatt a tinórugomba is. Szép halkan félretolta a fűszá­lakat, körülnézett, és mivel úgy döntött, hogy még nem vehették észre, olyan kicsiny, hirtelen nőni kezdett. Azután a fenyő ágain, akár a csigalépcsőn, vörös gombolyagként lesiklott egy mókus. Odafutott a forráshoz, belenézett a víz tükrébe. Nyilván megszédült a saját szép­ségétől, mert belepottyant. A póruljárt hiú mókust kineve­tik a vidám nyulacskák, lefröcskö­lik az iderepült vadkacsák . . . Kjuinyej maga sem tudja, mind­ez hogyan sikerült neki. Hiszen rajzolni is alig tud. Egyébként ez nem is nagyon izgatja. Sikerült? Nagyszerű. Inkább azon töpreng, miként lehetne megoldani, hogy a forrásvízből kialakult tavacska kék­je ne csak a fal alját foglalja el, hanem az egész szobát betöltse, és vizén kivirágozzanak a mélyből reggelenként felbukkanó liliomok. Váratlanul megcsikordul a be­fagyott ajtó. Hosszúszőrű bundá­ban, kucsmában, a telep pártszer­vezője, Oszip Ivanovics lép be. Kjuinyej megdermed. Hiszen még nem meszelte be, nem festette ki a többi szobát, csak ezzel bajló­dott. Ezt is a saját feje után csi­nálta . . . — Jó estét, fekete szemű tündér! Mi újság? — kérdezi a férfi, amint átlépi a küszöböt. És mintha a forrásból már való­ban jó kerekedett volna, óvatosan felemelte kutyabőr bocskorba bújta­tott lábát a padlóról. Majd legug­golt. Hosszú ideig nézelődött így. Nézett és hallgatott. Végül elmoso­lyodott: — Varázsló vagy . . . Igazán mondom. De mit tegyünk? Szil­veszterre meg kell nyitni az óvodát. Hogy a gyerekek már itt táncolhas­sanak a fenyőfa körül. Igaz, még van idő. De ha így akarod kifeste­­getni az egészet. . . Küldjünk se­gítséget ? — Nincs rá szükségem — utasí­totta vissza a lány. — Magam is győzöm. Csak a mennyezetet fúr­ják át és helyezzék el a távcsövet. Olyan távcső kell, mint a kaleidosz­kóp. Ha fordítunk rajta egyet, ragyognak a csillagok. Ha ismét fordítunk, virágok bomlanak szét, ha újból fordítunk, a különböző országokat látjuk . . . Oszip Ivanovics előremeresztelte a hidegtől pirosra csípett állát, megnézte a frissen fehérre meszelt mennyezetet, és mosolygott: — Ezt jól kifundáltad . . . Aztán megígérte, hogy minden segítséget megad, és elment. Újra csilingelő patakként árad az ének, összefolyik az északi fény szivárványszíneivel, amelynek lo­bogó ragyogása e kis kéz egyetlen mozdulatára kivirul a tó partján, a bolyhos ágakon. Nem hiába hívják a lányt Kjunnyejnek, ami jakut nyelven azt jelenti: Napsu­gárka. Bottlik Sándor fordítása

Next