Asszonyok, 1969 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám
VALAHOL MÁR TALÁLKOZTUNK... Édesanyja ébreszti fel minden reggel nyolc órakor. — Amióta csak az emlékezetemet tudom, mindig ő kelt fel.. . így volt ez, amikor iskolába jártam, később, amikor a Művész Színház stúdiójában tanultam, s így van most is, hogy a színházba kell mennem. Életének huszonhárom éve alatt kialakult a megszokott szertartás. Anyuka közvetlenül az orra alá tart egy narancsot vagy almát, a hűvös héjat végighúzza arcán, ajkán, nyakán, s közben ezt mondja: „Irocska, ideje fölkelni!” De Irocskának sosem akaródzik felkelni. Ám mégiscsak rá kell szánnia magát, mivel a nap percekre be van osztva, így volt az iskolában, a színiiskolában, és így van ma is. Bizonyára azért, mert Irina Pecsernyikova mindig ötször annyit szeretne elvégezni, mint amennyire az idejéből futja. Az iskola minden szakkörében részt vett,tagja volt a matematika-, a tánc,-, a művészi torna-, az úszó-, az angol szakkörnek és a . . . Mert volt köztük egy, a legfontosabb. Az emberekben különbözőképpen jelentkezik a művészet iránti hajlam. Egyesek csak ábrándoznak arról, hogy színészek lesznek, de soha nem lesz belőlük. Mások hosszú évek múltán döbbennek rá, hogy a színpad az életük értelme. Vannak, akik már gyerekfővel választanak maguknak hivatást. Irinával is így történt. Pezért volt az Úttörőházban az ő legfontosabb szakköre a színjátszó. Még ma is, tíz év elmúltával, emlékeznek osztálytársai Ira szereplésére a „Hópelyhecské”-ben: ő játszotta a Tavaszt. „Talán csak ez után az előadás után szerettem meg igazán a színházat” — mondta nekem nemrég. Bizonyára iskolás korából maradt meg az a szokása, hogy szinte leviharzik a lépcsőn, futás közben gombolja be köpenyét, s az utolsó pillanatban ugrik fel a már indulófélben levő autóbuszra. „Semmiképpen sem szabad elkésni a próbáról.” Andrej Goncsarov, a Majakovszkij Színház művészeti vezetője pontosan 11 órakor becsukatja a próbaterem ajtaját, s a későn jövő olyan helyzetbe kerülhet, mint a diák az iskolában. Persze, autón is mehetne, hiszen a jogosítványát rég megkapta, de édesapja nem engedi vezetni. — Nem adom oda a kocsit — mondja Vlagyimir Pecsernyikov. — Összetörnéd magad az első útkereszteződésnél. A Majakovszkij Színház művészeti vezetője jól számított, amikor Irinát szerződtette. Ritkaság, hogy egy színésznő művészi alkata és a színház profilja ennyire egybevágjon. Van egy ritkán található színésznő-típus, a társadalmi hősnő típusa: a modern, bátor, határozott, életvidám leány, aki ugyanakkor finom, lírai, mélyen érző lélek. Ezek a színészi adottságok jellemzők rá. Nem véletlen, hogy a színiiskola után nyomban a moszkvai Komszomol Színház tagjai sorában találjuk, ahol csaknem minden előadás a kortársakról szól. Leírtam ezeket a sorokat, s most arra gondolok, hogy tulajdonképpen nincs is igazam. Irina első filmszerepe merőben más volt: Dargomizsszkij „Kővendég” című operájának filmváltozatában a puskini Donna Annát alakította, akit az álnok Don Juan elcsábít. Imádságra kulcsolt kézzel, térdenállva hajlik egy tehetetlen kis alak a lovag sírjára. Nem, Irina nem ilyennek marad meg emlékezetünkben a film nyomán. Ő igazán felfogta Puskin értelmezését: az ő Donna Annája mélységesen, fenntartás nélkül beleszeretett Don Juanba, ezért válaszol a férfi féktelen szenvedélyére. Talán éppen Donna Anna félénk szerelme hitette el velünk, nézőkkel, hogy ezúttal — először életében — Don Juan érzései őszinték voltak. Jelenet a „Két csengetés között” című filmből. Vjacseszlav Tyihonov (halni) és Irina Pecsernyikova (középen) Fotó: B. Irsmajkin IRINA