Lányok, Asszonyok, 1973 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám
A BARÁTSÁG KÖVETEI Mint a bronzszobor... A budai Várnegyedben közismert jelenség egy nyúlánk, kék szemű, harminc év körüli szőke fiatalasszony, aki karjára akasztott szatyorral minden reggel elindul háziasszonyi bevásárló körútjára. Aztán következik a takarítás, a főzés, majd az ebéd utáni program: séta hároméves kislányával, Bónikával a nagymamához. Estefelé a férj vagy a fiatalasszony — aki előbb végez — elmegy a gyerekekért a nagyihoz. Otthon: a nagyobbik gyerekkel, Zsuzsikával tanulás, vacsorakészítés, a kicsi etetése, fürdetése. Aztán apu és anyu csendben becsukja az ajtót saját szobájában. Halk hangerőre állítják a tévét vagy maguk is tanulnak, olvasgatnak, beszélgetnek. Otthon sem akaszthatják szegre a hivatásukkal járó mindennapi problémákat, ugyanúgy meg kell beszélni ezeket, mint a közös családi dolgokat. Hiszen szinte ugyanolyan közösek, legalábbis hasonlóak: a férj, Lantos László Gábor sportújságíró, az anyu, Ducza Anikó tornászolimpikon, testnevelőtanár, a Vasas tornászlányok és az olimpiai női tornászválogatott edzője . . . Későre jár, mire kihuny a lámpafény a Dísz téri ház első emeleti, világversenyek apró kis zászlóival, érmeivel, serlegeivel díszített lakásában. Ez a fiatalasszony ugyanúgy él, ugyanannyi problémával, gonddal, örömmel, mint a hozzá hasonló korú, kétgyermekes fiatal anyák többsége. Amikor határozott lépéseivel végigsiet a Várnegyed utcáin, sokan utána fordulnak. A csinos, elegánsan egyszerű sportember külseje erős jellemű nőre vall, aki mindig tudja, mit akar. Amikor beszélgetéseink fonalán le-leengedtem egy kis „mérőónt” Anikó szíve mélyéig, felfedeztem egyéniségének két alapvető, megindítóan gyengéd vonását is. Ragaszkodó szeretetét édesanyjához — akiben mindig segítő támaszra lelt — és gyermekeihez. Ducza Anikó kislányaivalFotó: Bojár Sándor / Búcsú a babától Talán már húsz éve is annak, hogy a magyar képzőművészek tárlatán megragadott Kisfaludi Stróbl Zsigmond kis bronzszobra, egy tornásznő művészi szépségű mozdulatát ábrázolta. Tökéletes volt a kemény, hátrafeszülő női test, a szétnyíló karok, a fellendülő láb lágy íve, s természetesen könnyed a mozdulat. Sokan látták a kiállítást. Egy angyalföldi csitri is, aki a képzőművészethez az égvilágon semmit sem értett, őt csak ez a bronzszobor vonzotta ide, azt figyelte, hosszan, csendesen elmerengve. A szobor pontosan az ő álmait fejezte ki. Beleképzelte magát egy híres bajnoknő személyébe, hiszen utóvégre ő is tornászik ... És tekintetében a gyermekeknél szokatlan tudatosság, elszántság is megvillant. Nem, egyáltalán semmi lehetetlen nincs abban, hogy az ő mozdulatai is ilyen tökéletessé, művészi könnyedségűvé váljanak. Ha kell, százszor, ezerszer elismétel minden apró mozdulatot. Gondolatban már elbúcsúzott egyetlen babájától, a mackójától. Midőn az általános iskolába járt, imádott táncolgatni, és balett-táncosnő szeretett volna lenni. Balettórákra azonban nem volt pénz a szülők lapos pénztárcájában. Ám az iskolában egy fiatal tanárnőnek feltűnt, hogy a kis negyedikes Ducza milyen kitűnően mozog. A mamával együtt kézenfogta, és elvitték a Vasas Sportegyesületbe, lánya azt üzeni: „Köszönöm, mama, hogy Te is besegítettél ebbe a győzelembe”. A mexikói előolimpián, 1966-ban, már Anikó könnyei potyognak a fájdalomtól. Összeszorított fogakkal végzi a gyakorlatokat, egyes mozdulatoknál iszonyú fájdalom hasít belé. Mi történt? Mexikóból, az előolimpiáról hazatérve, a tatai edzőtáborban összeesik — már nem tud uralkodni fájdalmain. Alapos orvosi vizsgálat, röntgen, porckorongkopás. (Hirtelen mozdulatoknál becsípődik az ideg, innen az elviselhetetlen fájdalom. Vége sportpályafutásának, amiért gyermekkora óta annyit dolgozott? Nem adja meg magát! Operálni ugyan nem lehet, de egy teljes éven át mindennap bejár a kórházba kezelésre. Végre, 1967 közepén, újra el tudja kezdeni az edzéseket. A következő évben már ott van a mexikói olimpián a női válogatottal. Ez volt az utolsó versenye. Fiatal még, 26 éves, és nagyon nehéz a szíve, önként hagy fel a versenyzéssel. 1970-ben általános testnevelőtanári diplomát szerzett. És visszatért a Vasasba, ahonnan gyermekként elindult. Néhány „lánya” már benne van a válogatott keretben, az olimpiai csapatban is. Győzelmek és porckorongkopás Az edzés lett ekkor Anikó számára a tánc, a szórakozás. Szórakozás? Hamarosan rájött, hogy napi négy- és félórás edzés nem szórakozás, nem bukfenc előre és hátra. Roppant önfegyelmet, kitartó szorgalmat kívánó, kemény munka egy kislánynak az iskola mellett. 1955-ben a 13 éves kislány már a Honvéd csapatában van, és Vali néni — Nagy Jenőné, a női válogatott keret akkori edzője — irányítása alatt dolgozik. Két év múlva bekerül a válogatottba. Tizenöt éves, amikor először nyeri meg a magyar bajnokságot . Következnek egymásután a nagy világversenyek, s Anikó mindig ott van az első négy, az első három között. . . Húszévesen férjhez megy. 1963 tavaszán megmozdul szíve alatt a gyerek. Sporttársai, ismerősei közül sokan felhúzzák a szemöldöküket, de Anikó, egy évvel a tokiói olimpia előtt! Okos dolog ez? Nem lett volna jobb egy kicsit várni? Anikó hajthatatlan: a gyerek mindenekelőtt! Behozza ő az egy év kiesést. És Ducza mama, mint mindig, most is segít: a fiatalok a szülőknél laknak, s amikor 1963 novemberében megszületik Zsuzsika, a nagymama gondjaiba veszi unokáját. Anikó pedig megint mindent belead az edzésekbe. A tokiói olimpián a harmadik rúdon ünnepélyesen felkúszó magyar lobogó az ő tudását, tehetségét, vasszorgalmát hirdeti. Ducza nagymamának potyogtak a könnyei, amikor egyéni bronzérmes olimpikon Egy szovjet barátnő Előfordul, hogy Anikó mosogatás közben is mozdulatokban gondolkozik, koreográfiákat képzel el, valamit felskiccel. Ha Zsuzsival elmennek az Operába egy baletthez, lefényképezi magában a mozdulatokat, aztán otthon töpreng, milyen kifejező gyakorlatot lehetne a hallott muzsikára kitalálni a Vasas-lányoknak. A romantikus zeneszerzőket szereti legjobban, különösen Csajkovszkijt. A balettművészet iránti vonzódása végigkíséri az életét. S ha egy tornásznőt nagyon kedvel, primabalerinához hasonlítja. Larisza Latinyinát például Ulanovához. A világhírű szovjet tornásznők koronázatlan királynőjének, az 1956-tól 1966-ig minden világversenyt megnyert, többszörös olimpiai bajnok Latinyinának kedves fényképét őrzi a dobozában. Mondatai, mozdulatai, edzési módszerei azonban nem csak emlékként élnek benne, alkotó módon fel is használja azokat. Anikó különböző versenyeken sokszor járt a Szovjetunióban, és alkalma volt olyan sportiskolába is ellátogatni, ahol a híres tornászok utánpótlását nevelik. Mindenhonnan hozott valami hasznosíthatót. Egyszer Bécsben három hétig együtt volt Latinyinával. Tulajdonképpen innen a barátság. Mi hozta őket közel? Talán az, hogy Latinyina is mama volt már akkor, talán az, hogy eszményi alkatnak tartotta nemcsak mint sportolót, hanem mint nőt és embert is. Anikó nem mulasztotta el Latinyina egyetlen edzését sem. Csak ült csendben a kispadon, és figyelte, hogy ez a világhírű asszony mily keményen gyakorol, verítékező arccal ismételgeti a mozdulatokat. Megfigyelte, hogy a bemutatón azután ez a bájos arc milyen kifejezően szép lesz. Lénye olyan lenyűgöző, hogy az ember egyszerűen nem tud másra figyelni. Anikónak akkor, sok-sok év után, újra eszébe jutott a tornásznő eszményített szépségű kis bronzszobra. Anikó azt szeretné, ha a Vasaslányok hasonlítanának egy kicsit hozzá. A fiatalasszony már csak mások nevelésére gondol, mások sikereiért él. Céltudatos, szigorú tanárnéni. De szeretetből, mások javáért szigorú. Csákváry Margit