Lányok, Asszonyok, 1973 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

A BARÁTSÁG KÖVETEI Mint a bronzszobor... A budai Várnegyedben közis­mert jelenség egy nyúlánk, kék szemű, harminc év körüli szőke fiatalasszony, aki kar­jára akasztott szatyorral minden reggel elindul háziasszonyi bevásárló körútjára. Aztán következik a taka­rítás, a főzés, majd az ebéd utáni program: séta hároméves kislányá­val, Bónikával a nagymamához. Estefelé a férj vagy a fiatalasszony — aki előbb végez — elmegy a gye­rekekért a nagyihoz. Otthon: a nagyobbik gyerekkel, Zsuzsikával tanulás, vacsora­készítés, a kicsi ete­tése, fürdetése. Aztán apu és anyu csendben becsukja az ajtót saját szo­bájában. Halk hangerőre állítják a tévét vagy maguk is tanulnak, ol­vasgatnak, beszélgetnek. Otthon sem akaszthatják szegre a hivatásukkal járó mindennapi prob­lémákat, ugyanúgy meg kell be­szélni ezeket, mint a közös családi dolgokat. Hiszen szinte ugyanolyan közösek, legalábbis hasonlóak: a férj, Lantos László Gábor sportúj­ságíró, az anyu, Ducza Anikó tor­nászolimpikon, testnevelőtanár, a Vasas tornászlányok és az olimpiai női tornászválogatott edzője . . . Későre jár, mire kihuny a lám­pafény a Dísz téri ház első emeleti, világversenyek apró kis zászlóival, érmeivel, serlegeivel díszített laká­sában. Ez a fiatalasszony ugyanúgy él, ugyanannyi problémával, gonddal, örömmel, mint a hozzá hasonló ko­rú, kétgyermekes fiatal anyák több­sége. Amikor határozott lépéseivel végigsiet a Várnegyed utcáin, sokan utána fordulnak. A csinos, elegán­san egyszerű sportember külseje erős jellemű nőre vall, aki mindig tudja, mit akar. Amikor beszélgeté­seink fonalán le-leengedtem egy kis „mérőónt” Anikó szíve mélyéig, fel­fedeztem egyéniségének két alap­vető, megindítóan gyengéd vonását is. Ragaszkodó szeretetét édesany­jához — akiben mindig segítő tá­maszra lelt — és gyermekeihez. Ducza Anikó kislányaival­Fotó: Bojár Sándor / Búcsú a babától Talán már húsz éve is annak, hogy a magyar képzőművészek tár­latán megragadott Kisfaludi Stróbl Zsigmond kis bronzszobra, egy tor­násznő művészi szépségű mozdulatát ábrázolta. Tökéletes volt a kemény, hátrafeszülő női test, a szétnyíló karok, a fellendülő láb lágy íve, s természetesen könnyed a mozdulat. Sokan látták a kiállítást. Egy an­gyalföldi csitri is, aki a képzőmű­vészethez az égvilágon semmit sem értett, őt csak ez a bronzszobor vonzotta ide, azt figyelte, hosszan, csendesen elmerengve. A szobor pontosan az ő álmait fejezte ki. Beleképzelte magát egy híres baj­noknő személyébe, hiszen utóvégre ő is tornászik ... És tekintetében a gyermekeknél szokatlan tudatosság, elszántság is megvillant. Nem, egyál­talán semmi lehetetlen nincs abban, hogy az ő mozdulatai is ilyen töké­letessé, művészi könnyedségűvé vál­janak. Ha kell, százszor, ezerszer elismétel minden apró mozdulatot. Gondolatban már elbúcsúzott egyet­len babájától, a mackójától. Midőn az általános iskolába járt, imádott táncolgatni, és balett-tán­cosnő szeretett volna lenni. Balett­órákra azonban nem volt pénz a szülők lapos pénztárcájában. Ám az iskolában egy fiatal tanárnőnek fel­tűnt, hogy a kis negyedikes Ducza milyen kitűnően mozog. A mamával együtt kézenfogta, és elvitték a Va­sas Sportegyesületbe, lánya azt üzeni: „Köszönöm, mama, hogy Te is besegítettél ebbe a győ­zelembe”. A mexikói előolimpián, 1966-ban, már Anikó könnyei po­tyognak­­ a fájdalomtól. Összeszo­rított fogakkal végzi a gyakorlato­kat, egyes mozdulatoknál iszonyú fájdalom hasít belé. Mi történt? Mexikóból, az előolim­­piáról hazatérve, a tatai edzőtábor­ban összeesik — már nem tud ural­kodni fájdalmain. Alapos orvosi vizsgálat, röntgen, porckorongko­pás. (Hirtelen mozdulatoknál be­­csípődik az ideg, innen az elviselhe­tetlen fájdalom.­ Vége sportpálya­­futásának, amiért gyermekkora óta annyit dolgozott? Nem adja meg magát! Operálni ugyan nem lehet, de egy teljes éven át mindennap bejár a kórházba ke­zelésre. Végre, 1967 közepén, újra el tudja kezdeni az edzéseket. A kö­vetkező évben már ott van a mexikói olimpián a női válogatottal. Ez volt az utolsó versenye. Fiatal még, 26 éves, és nagyon nehéz a szíve, ön­ként hagy fel a versenyzéssel. 1970-ben általános testnevelőta­nári diplomát szerzett. És vissza­tért a Vasasba, ahonnan gyermek­ként elindult. Néhány „lánya” már benne van a válogatott keretben, az olimpiai csapatban is. Győzelmek és porckorongkopás Az edzés lett ekkor Anikó szá­mára a tánc, a szórakozás. Szórako­zás? Hamarosan rájött, hogy napi négy- és félórás edzés nem szóra­kozás, nem bukfenc előre és hátra. Roppant önfegyelmet, kitartó szor­galmat kívánó, kemény munka egy kislánynak az iskola mellett. 1955-ben a 13 éves kislány már a Honvéd csapatában van, és Vali néni — Nagy Jenőné, a női váloga­tott keret akkori edzője — irányí­tása alatt dolgozik. Két év múlva bekerül a válogatottba. Tizenöt éves, amikor először nyeri meg a magyar bajnokságot . Következnek egymásután a nagy világversenyek, s Anikó mindig ott van az első négy, az első három között. . . Húszévesen férjhez megy. 1963 tavaszán meg­mozdul szíve alatt a gyerek. Sport­társai, ismerősei közül sokan fel­húzzák a szemöldöküket, de Anikó, egy évvel a tokiói olimpia előtt! Okos dolog ez? Nem lett volna jobb egy kicsit várni? Anikó hajthatatlan: a gyerek mindenekelőtt! Behozza ő az egy év kiesést. És Ducza mama, mint min­dig, most is segít: a fiatalok a szü­lőknél laknak, s amikor 1963 no­vemberében megszületik Zsuzsika, a nagymama gondjaiba veszi unoká­ját. Anikó pedig megint mindent belead az edzésekbe. A tokiói olimpián a harmadik rú­don ünnepélyesen felkúszó magyar lobogó az ő tudását, tehetségét, vas­szorgalmát hirdeti. Ducza nagyma­mának potyogtak a könnyei, ami­kor egyéni bronzérmes olimpikon Egy szovjet barátnő Előfordul, hogy Anikó mosogatás közben is mozdulatokban gondol­kozik, koreográfiákat képzel el, va­lamit felskiccel. Ha Zsuzsival elmennek az Ope­rába egy baletthez, lefényképezi ma­gában a mozdulatokat, aztán ott­hon töpreng, milyen kifejező gya­korlatot lehetne a hallott muzsikára kitalálni a Vasas-lányoknak. A romantikus zeneszerzőket sze­reti legjobban, különösen Csajkovsz­kijt. A balettművészet iránti von­zódása végigkíséri az életét. S ha egy tornásznőt nagyon kedvel, prima­­balerinához hasonlítja. Larisza La­­tinyinát például Ulanovához. A vi­lághírű szovjet tornásznők koroná­zatlan királynőjének, az 1956-tól 1966-ig minden világversenyt meg­nyert, többszörös olimpiai bajnok Latinyinának kedves fényképét őrzi a dobozában. Mondatai, mozdu­latai, edzési módszerei azonban nem csak emlékként élnek benne, alkotó módon fel is használja azokat. Anikó különböző versenyeken sokszor járt a Szovjetunióban, és alkalma volt olyan sportiskolába is ellátogatni, ahol a híres tornászok utánpótlását nevelik. Mindenhon­nan hozott valami hasznosíthatót. Egyszer Bécsben három hétig együtt volt Latinyinával. Tulaj­donképpen innen a barátság. Mi hozta őket közel? Talán az, hogy La­­tinyina is mama volt már akkor, ta­lán az, hogy eszményi alkatnak tar­totta nemcsak mint sportolót, ha­nem mint nőt és embert is. Anikó nem mulasztotta el Latinyina egyet­len edzését sem. Csak ült csendben a kispadon, és figyelte, hogy ez a vi­lághírű asszony mily keményen gya­korol, verítékező arccal ismételgeti a mozdulatokat. Megfigyelte, hogy a bemutatón azután ez a bájos arc milyen kifejezően szép lesz. Lénye olyan lenyűgöző, hogy az ember egyszerűen nem tud másra figyelni. Anikónak akkor, sok-sok év után, újra eszébe jutott a tornásznő esz­ményített szépségű kis bronzszobra. Anikó azt szeretné, ha a Vasas­lányok hasonlítanának egy kicsit hozzá. A fiatalasszony már csak má­sok nevelésére gondol, mások sike­reiért él. Céltudatos, szigorú tanár­néni. De szeretetből, mások javáért szigorú. Csákváry Margit

Next