Lányok, Asszonyok, 1976 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1976-05-01 / 5. szám

34 A természetbarát számára mindig nagy öröm, ha magára maradhat a ter­mészettel. Az elmúlt télen Türkménia délnyugati részén utazgattunk, jártunk a forró, száraz égöv alatt fekvő Kizil-Azrek oázisban. A Kaszpi-tenger melléke a legnagyobb olyan hely a Szovjetunióban, ahol tömegesen telelnek vízimadarak. Itt található a Krasznovodszki Természetvédel­mi Terület, amelyet nemrég vettek fel a nemzetközi jelentőségű lápvidékek jegy­zékébe. A mi utunk is arrafelé vezetett. Fotó: I. Konsztantyinov A motorcsónak ellódult a mólótól. Két kísérőnk — Anatolij, a motor­csónak vezetője és Navruz Rahma­­nov, a természetvédelmi terület laboránsa — az Oszusnoj sziget felé vette az irányt. Körös-körül a Kaszpi-tenger kék vize, messze a tengerben pedig, a látóhatáron, mint­ha fekete háló lebegne. — Az ott mind madár — mutatta széles mozdulattal Navruz. Kikötünk a kis szigeten. Alacsony homokbuckák, „sóálló” növények bokrai láthatók. A víz szélén füles­baglyot pillantunk meg. Erősen figyel bennünket, aztán egyszerre hangtalanul széttárja puha szár­nyait. Nyomában egy másik is föl­rebben. Szinte a vizet súrolva száll­nak el­ át a szomszédos szigetre. Nagyságukról, színükből ítélve ka­zahsztáni vendégek lehetnek. Ide, a Kaszpi-tenger déli partjaira telelni jönnek. Eszünkbe jut, hogy a kazahok e madarak tollával szokták díszíteni sapkájukat. Egykor azt tartották, hogy a bagolytoll talizmán, megvéd a szemmelveréstől. A múlt század­ban Türkméniában télen is járta a bagolyvadászat, ma azonban már törvény védi ezt a madarat. Reggeli után Navruz közölte: — Szárcsára megyünk. Csónakunk egy keskeny folyosón hatolt be a madarakkal teli öbölbe. Utolér bennünket a Természetvé­delem egyik motorcsónakja. Fel­ajánlják: segítenek, hogy lencse­végre kaphassunk egy madárcsapa­tot. Javasolják, hogy mi haladjunk az egyik parton, ők a másikon. A motorcsónak nekirugaszkodik, akár egy zabolátlan csikó. Madarak ezrei kapnak szárnyra. Az eleven felhő felénk tart. Fekete felhők gyanánt, újabb és újabb hullámokban szállnak fel. Elég körülményesen emelkednek a magasba, tiszta víztükörre van szükségük hozzá, valóságos „repülő­térre”, amelyen nekifuthatnak. Vagy tíz métert futnak nagy szárny­csapkodással, útjukat a lábuk fel­verte víz áttetsző szökőkútjai jel­zik. Visszatérünk szigetünkre. Bíborszínű fényzáporban bukik le a nap a parti nádas mögött, rózsa­színre vált az ég és a víz. Mellettünk Fülesbagoly A Delill-tó Rózsaflamingók Szárcsák csapata Rejtőzködő fütyülőréce Ahol a fülesbaglyok telelnek

Next