Lányok, Asszonyok, 1977 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 6. szám
nélkül elmenne harcolni. És lám, ez a nagy hazafi itt hagyta a házát, eltűnt. Virradatkor, amikor Alfila Zsuzsa és András elbóbiskolt a bicegő lábú székeken, nyikordult a külső ajtó, és a pitvarban valami csörömpölt. Ők ketten felugrottak, András azonban visszaültette a lányt a székre, s a szájára meg a fülére mutatva figyelmeztette: „Te nem hallasz, nem beszélsz!” A belépő férfi nekidőlt az ajtófélfának és valamit dünnyögött. Vagy holtfáradt volt, vagy holtrészeg. András odament mellé, karon fogta és betámogatta a szobába. A félkarú László megismerte, felkiáltott: — Nicsak, András ... — Átölelte a vállát, aztán ledőlt a díványra. Ekkor vette észre Alfiját. — Hát te ki vagy? — kérdezte, és feléje nyúlt. — Zsuzsa, az unokahúgom. Az anyja, a testvérnéném meghalt tüdőgyulladásban, ő meg, szegény, süketnéma. Magamhoz vettem. Egy hete igyekszünk haza. Gondoltam, betérünk magához, de itt csak az egerek kaparásztak. — Hát igen ... — mondta szomorúan László. — Az egerek nemcsak a padló alatt kaparásznak, hanem itt is — bökött a mellére. Felállt, a falra szerelt kis szekrényből elővett egy üveget. — Nem akar felmelegedni? Finom pálinka. Adjon egy kortyot a húgocskájának is. — Előbb azonban ő szívta meg az üveget. — Hideg van, teljesen átfagytam. No, ha az oroszok elfoglalják Budapestet, vége Nagy-Magyarországnak. — Odanyújtotta az üveget Andrásnak. András a kabátujjával megtörölte az üveg száját, majd kortyolt néhányat. — Az ördögbe is, jó erős ... — Visszaadta az üveget Lászlónak. — Az oroszok nem veszik be Budapestet — jelentette ki határozottan, várva, mit felel a félkarú. — Hitler megesküdött, hogy nem adja fel a várost. — Hitler ... Hitler ... Oroszországgal is három hét alatt akart elbánni, most meg majd az oroszok számolnak le vele mindenért. — Halkabban, László úr—próbálta csillapítani András bácsi, de a félkarú dühösen kifakadt. — Nem hallanak azok semmit, meg úgysem értenek magyarul — kiáltotta, a hidat őrző németekre gondolva. — Hadd hallják, vigye el őket az ördög. Most már mindegy, nekünk is végünk, nekik is végük. — És szomorúan tette hozzá. — Budapesten Szálasi tombol. Horthyt elvitték valahova. — Sírva fakadt, leborult a díványra. Néhány perc múlva már aludt, hortyogása betöltötte a szobát. András azon törte a fejét, hogy ez vajon csak múló hangulat, vagy László valóban megváltozott. „Vajon mi történt vele? Hiszen valósággal istenítette Hitlert, nagy vezérnek és megbízható szövetségesnek tartotta. Ha későn is, de megjött az esze, vagy valamilyen sérelem érte? Az utóbbi a valószínű . .De akárhogy van is, ki kell használni, hogy ilyen a hangulata. Tudtán kívül is jó szolgálatot tehet. Alfija megrántotta András kabátujját. Kimentek a pitvarba, benéztek a kamrába. András röviden beszámolt, hogy miről beszélt Lászlóval. — Mit csináljunk? — kérdezte izgatottan Alfija■ — Hadd aludja ki magát. Addig valamit kitalálunk — nyugtatta meg András. — És ha estig fog aludni? .. . László azonban napkeltekor felébredt. Legelső dolga volt, hogy vizet ivott. Utána hosszan nézett duzzadt szemhéja alól egykori ezredtársára, mintha nem ismerné, vagy inkább azon csodálkozna, hogyan került ide. András mosolyogva kérdezte: — Nem ismer meg, László úr? — Nem vagyok én úr... Szólítsál csak egyszerűen Lászlónak, hiszen két esztendeig együtt hizlaltuk a tetveket a lövészárokban. „Ohé, ez már jelent valamit — gondolta András. — No, akkor folytassuk.” — Tegnap nagyon szidtad a németeket, Hitlert — mondta András, és leült mellé. — Féltettelek is ... — A ... — legyintett László —, a németek mindig csak bajt hoztak ránk, magyarokra . . . Legjobb lesz, ha leiszom magam és beugrom a vízbe. — Az üveg után nyúlt. András azonban lefogta a kezét. — Ráérsz még vízbe fojtani vagy felkötni magad, az könnyen megy. — Átfogta László vállát. — Ha igaz barátom, ezredtársam vagy, segíts megmenteni ezt a lányt. Át kell jutnunk a túlsó partra. A feleségem is betegen fekszik otthon. — Segítek én! Miért ne? — László mégis elérte az üveget és kortyolt belőle. — Hagyd már. — András elvette tőle az üveget. — Én majd jobbat adok. A segítséget pedig soha nem felejtem el. — Hát legyen. — László felállt, a fejébe nyomta meghatározhatatlan színű kalapját. — Rám hallgatnak, a szövetségesük vagyok — dicsekedett, és odafordult Alfijához. — No lám, hogy behúzódott a sarokba. Ne félj, ha egy ujjal megpróbálnak hozzád nyúlni, fél kézzel kitekerem a nyakukat. — Az ajtóhoz ment, a kilincs után nyúlt, de hirtelen visszafordult. — Te András, a nyáron azt mondtad nekem, hogy meghalt a feleséged. András elhalt. . . Igen, valamikor június végén vagy július elején itt járt, és elmondta Lászlónak, milyen nagy bánat szakadt rá. — Vénségemre nem tudom megszokni az agglegény életet — mondta nagyot sóhajtva —, összeálltam egy özvegyasszonnyal. — Én meg már csak így halok meg — mosolyodon el kesernyésen László. Borostás, duzzadt arca megrándult. Kiment, bevágta maga mögött az ajtót, de rögtön visszajött. — András, van valamilyen iratod? Mert hátha bennem sem bíznak meg. — Hogyne volna! Manapság az ember egy lépést sem tesz iratok nélkül. — András kutatni kezdett a zsebeiben. — De hova is tettem? Itt van ii. László bele se nézett, zsebre tette. — Hát a lányé? — Neki nincs. Csak a keresztlevele. — Bánja az ördög, csak papír legyen. András mutogatott valamit Alfijának, mire ő átnyújtott Lászlónak egy kettébe hajtott papírt. (Folytatás a 40. oldalon) K. Moskin rajza