Lányok, Asszonyok, 1986 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1986-04-01 / 4. szám
a nénihez. De nem volt angyal, nagyon is megérte a pénzét. A havas hegycsúcsokhoz hasonlóan fehér hajú Kincs József, Tisza Zoltán és Murza Sándor — Béla egykori társai — hatvan év múltán is mosolyogva meséltek Zalka Máté lányának arról, hogyan csent barátjuk édességet az apja boltjából, hogy aztán szétossza falubeli pajtásai között. Amikor az üzlet zárva volt, Béla a lakatot egy maga kieszelte, pálcikákból fabrikált ravasz szerszámmal nyitotta ki. A gyerekek teletömték a zsebüket a zsákmánnyal, cukorkával, datolyával (vajon hogy került az isten háta mögötti magyar faluba?), aztán elszaladtak, hogy valami félreeső helyen, egy Szamos-parti kalyibában, egy ültő helyükben felfalják az egészet. A betörésért egyedül Béla tartotta a hátát. S ő türelmesen kiállta — ahogy „kuruc vezérhez” illik — a kisfiúk számára talán legnehezebb megpróbáltatást, az erkölcsi prédikációt. De alig telt el pár nap, Béla vezetésével újabb csínyeket követtek el. Mit volt mit tenni? Valahogy le kellett vezetnie a benne feszülő energiát. Ahogy mesélték, még a járása sem volt olyan, mint a többieké: folyton tánclépésben ment. S mindig készen állt a harsány nevetésre. Béla annyira szerette az állatokat, hogy néha a családja szenvedett miatta. Egyszer például elcserélt egy kosár diót egy kiskutyára. Épp hogy sikerült túladni rajta, amikor kárpótlásul hazahozta tanítója növendék puliját —egész nyárra. A szerény családi költségvetés mérlegét csaknem kibillentette egyensúlyából ez az örökké éhes „létszám feletti” szál. A faluban több változatban mesélik, hogyan tűzött össze Béla a szomszéd udvarban sérült mozdonyként fújtató bikával. Az egyik történet szerint a torreádornak öltözött Bélát az állat szarvaira emelte. A másik úgy szól, hogy a dühös bika magával ragadta, messze be a pusztába, miközben Béla a szarvaiba kapaszkodva épp hogy csak nem énekelt. A harmadik variáció szerint — amely úgy tűnik, a legközelebb áll az igazsághoz — a bika a kisfiút a kerítéshez szögezte. Szerencsés véletlen folytán Béla nem sérült meg, valahogy pont a bika szarvai közé került. Csak nem tudott megmozdulni, és majdnem annyira megijedt, mint az öreg Mihály, aki odarohant, hogy kiszabadítsa. A lovakkal más volt a helyzet: bíztak benne. És a mezítlábas kisfiú, aki még az ábécét sem ismerte, úgy ült már a nyeregben, mint „Árpád egyenes ági leszármazottai”. (Ez a gyerekkori vonzalom nemegyszer vált hasznára a háborúban, szorult helyzetben.) Mi volt még? A falusi legényke szórakozásának egyszerű választéka: bújócska, fogócska vagy fürdés a holt Szamosban. Ahogy már említettük, Béla mindig is kíváncsi gyerek volt. Egyszer kileste a meztelenül fürdő lányokat, és eldugta a parton hagyott ruhájukat. Volt ott sivalkodás, épp hogy a holt Szamos fel nem éledt. (Ezek a lányok, akik azóta már nagyon idős asszonyok lettek, nevetve és szívesen emlékeznek vissza erre a történetre. De akkor határtalanul föl voltak háborodva. Sokáig égtek még Béla fülei a pofonoktól, amiket tőlük kapott. És mert ott volt a folyó, természetesen horgászni is jártak. De ebből a szórakozásból Béla kiábrándult, amikor kénytelen volt felhasítani egy fenékjáró küllőt. A vastag szájú hal mohóságában túl mélyre nyelte a horgot. Társai kinevették érzékenységét. De ilyennek született, és ilyen is maradt egész életében. Hogy szerencséjére vagy balszerencséjére? Ki tudja? Az ember sorsa gyakran veleszületett hajlamaival ellentétesen alakul. Béla is, aki pedig gyűlölte a vért és az erőszakot, a XX. század első felének három véres háborújában volt kénytelen részt venni. S csak naplóiban maradt fenn, csak legközelebbi barátai tudták, mennyi kínszenvedést okozott neki ez az egyszerű, de kegyetlen tudomány: élni. SZVETLÁNA SZAVICKAJA (Folytatás a 7. oldalról) Ez az „erősebb szervezet” ott ül a figyelem középpontjában, és nem titkolja, hogy szeretné elhárítani ezt a figyelmet. Az arca többnyire szigorú és feszülten koncentrált, nincs rajta semmi festék, ez idegen volna tőle. Arra a kérdésre, hogy ő, a világhírű repülő ért-e a házi munkához, tud-e főzni, varrni, mosni, mosogatni, vállat vonva felel: „Hát persze, melyik családban nincs erre szükség?” És megint az van az arcára írva, hogy ne keressenek semmilyen szenzációt. Egészen más a helyzet, amikor az kerül szóba, hogy a szovjet lányok hatodikén indulnak a műrepülő-világbajnokságra. Mire számíthatunk? Kiderül, hogy velük egyidejűleg fog repülni. Az arcán mosoly, a szeme csillog. Kislányos szikrák villannak benne, amikor Irina, a tartalék személyzet kutató űrhajósa felolvassa tréfás kis versét: „Ha nem tudunk indulni, ki fog minket pótolni? Ha netán baj érné Szását, Szveta eszi meg a kását.” Utána megint a rendíthetetlenség, amikor jönnek a keresztkérdések. Mégis miért repül a világűrbe? — Nem a magam szórakoztatására. Ebben a munkában nincsenek egyéni célok. Dolgozni megyek, s ezzel mindent megmondtam. Számomra ez azt is jelenti, hogy elsajátítom a repülési technika újabb fokát. De érdekes az orvostudomány is, a biotechnológia is, az asztrofizika is. Egyébként is úgy gondolom, hogy az idő múlásával egyre több nő fog repülni. Hiszen a hosszú ideig keringő űrállomásokon valószínűleg egy évig, másfél évig, két évig is fognak dolgozni nagyobb kollektívák. A nagy kollektívába pedig a férfiak és a nők egyaránt beletartoznak. Az újságírók mindent tudni akarnak. Megkérdezik, hogy kik pályáztak még erre a helyre. Voltak a pályázó nők között repülők, orvosok, gépészmérnökök, konstruktőrök, asztrofizikusok — mondja Beregovoj. — Nekünk azonban olyan nőt kellett választanunk, aki nemcsak bátor és makkegészséges, hanem olyat, aki ismeri a túlterhelést, a túlnyomásos kamrát, a magassági ruhát, a bonyolult operátori munkát. És nem tévedtünk, Szvetlana ma már remekül ismeri az űrhajót és az űrállomást, a fedélzeti munkában semmiben sem maradt el a parancsnok és a fedélzeti mérnök mögött. Az férrepülőtér. A startkomplexum. A speciális „öltözőben” folyik az űrhajó személyzetének öltöztetése. Az üvegfalon keresztül oktatók, konstruktőrök, orvosok, a repülés vezetői figyelik őket. — Levágott a frufrujából? — kérdezte kötekedően Beregovoj. — Le, vagy két millimétert — felelte mélabúsan Leonov. — Úgy látszik, a tábornokok is fogalmat alkottak Szvetlána természetéről. Nincs igazuk a fotósoknak, amikor arra panaszkodnak, hogy Szavickaját nem érdekli a fényképezés. Amíg az üvegfalon innen csillogtak az objektívek, és kattogtak a zárak, kinn hagyta a frufruját. Amint a fotósok befejezték a „lövöldözést”, gyors mozdulattal a sapka alá rejtette. Nincs több engedmény, érvénybe lép a fegyelem. De nicsak, mi lett belőle! A század felfedezése — Szvetlána szkafanderben. Egészen más ember. Most már látni, mire született. A ruhák, blúzok, kabátkák minden szolid eleganciájuk ellenére olyan tanítónői külsőt adtak neki. A szkafander, az igen! Minden űrhajós egy kicsit esetlenné válik benne. Rajta kívül. A mozdulatai természetesek, kecsesek, a mosolya is egészen más. Lám, mit tesz, ha az ember elemében van! Később, amikor a 637. számú moszkvai iskolában találkozott „saját” osztályával, amelynek tanulói azonban vagy tizenöt évvel fiatalabbak nála, megkérdezték tőle, hogy ilyen foglalkozás mellett miként vélekedik a nőiességről. Elmosolyodott, és kicsit kötekedve azt válaszolta, hogy korunk a gépek, a sebesség kora, tehát a nőiesség is más, mint korábban, más a megnyilvánulási formája és a ritmusa. Szavickaja az űrhajós ruhában korunk nőiességét testesíti meg. (Ezt a gyerekeknek mondom. A kislányoknak is.) Ezt mások is észrevették. — Szvetlána, hogy megszépült magán a szkafander! mondta elismerően az egyik alkotó. Az űrhajós „varroda” becsületére válik, hogy az űrruha, mellrészén a „Sz. Szavickaja” felirattal, valóban remekül állt rajta. A szkafander meg minket szépít meg — vágja rá Dnyeper —, bizonyára mindazoknak a nőknek a nevében, akik a magassággal viaskodnak. Jelentést tettek az Állami Bizottság elnökének, odamentek a rakétához, a liften felmentek a munkahelyükre, az űrhajó fülkéjébe. Milyen furcsa az ember, mennyire rabja a sablonoknak! Most is azt vártam, hogy elhangzik egy meglepett kiáltás, hiszen az igazi űrhajó mégis más, mint a gyakorló. Tévedtem. — Dnyeper —3 vagyokaz egész repülés alatt, az utolsó pillanatig így jelentkezett, szabályszerűen, ezzel vezette be minden mondatát, mintha attól tartott volna, hogy összetévesztik valakivel). — Diktálom az adatokat... — Következnek a szélességi és hosszúsági fokok, a Föld körüli fordulat száma, hány perc van hátra az árnyékból való kijutásig. Ellenőrzik a rádiókapcsolat*egész rendszerét, a nyomást, és a hőmérsékletet. Számok egyhangú felsorolása, amelyen mit sem változtat, hogy nő is van a fedélzeten. De az utolsó másodpercekben, közvetlenül a búcsú előtt, amikor már elhangzott Anna German és Alla Pugacsova dala, s a zene ütemét a „Dnyeperek” könnyedén kikopogtatták a fedélzeti naplók fedelén, Szavickajából mégiscsak kitört: — Dnyeper—3 vagyok. Jó zenét kapunk! — Ebben a percben minden értetek történik! - nyugtázta örömmel Hajnal a dicséretet. — Értékeljük. — Szépen mosolyogsz! — adja vissza a bókot a Föld. — Egy-másfél kockányi a VKU-n! A VKU a vizuális megfigyelés eszköze, amelynek a kockái szerint méri az űrhajós a távolságokat. És ezek szerint a mosolyt is. Huszonnégy óra múlva ugyanezeken a kockákon figyelték a növekvő űrállomás dokkolófényeit. Az űrállomáson az Elbruszok — Anatolij Berezovoj és Valentyin Lebegyev — röpködtek a fülkékben, akár a háziasszonyok szoktak, hogy rend legyen, mire a vendégek megérkeznek. Közben futó pillantásokat vetettek a tükörbe, igazították a bajuszukat, a hajukat, beállították az arckifejezésüket. Mi pedig már egy napja hiába vártunk a Dnyeper —3-tól valamilyen riportba való érzelmi megnyilvánulást. Inkább a férfiaktól hallottunk ilyesmit, például a parancsnoktól, aki a távolság és a sebesség másodpercenként változó adatai között ilyeneket mondott: „Gyönyörű az űrállomás, ahogy megvilágítja a nap!” Szvetlána viszont nem kegyeskedett rácsodálkozni valamire, vagy lelkesedni valamiért legújabb magasságából. Kimért, nyugodt hangja úgy hangzott, mint egy földi operátoré, közölte a számadatokat, a fékezéskor és gyorsításkor felhasznált üzemanyag mennyiségét, szólt, ha felgyulladt a „Fokozott felhasználás” felirat. Ami az emóciókat illeti, a Földön méltó társa volt Szavickajának Valerij Rjumin, a repülés irányítója. Jött, hogy megörvendeztesse az újságírókat: — Nincs különösebb mondanivalóm. Az első nap minden az előírások szerint történt. Tudom, mit éreznek, de egészében véve unalmas. Minden rendben ment. Az űrhajó nem sokáig lebegett az űrállomás mellett, hogy gyorsan összekapcsolódjanak, mielőtt árnyékba érnek. Az összekapcsolás automatikusan történt. Szavickaja precízen dolgozott. A pulzus a start előtt hetvenkettő volt, az összekapcsolás előtt hatvannyolc. Nem elhanyagolható részlet, hogy repülés közben nyugodtabb volt, mint indulás előtt. Nyílik az átjáró ajtaja, feltűnik a vendégek és a házigazdák arca. Ez már egészen más dolog. Ilyen mosolyt a Földön nem láttunk Szvetlána arcán. Az első percekben mindnyájan átadják magukat az örömnek. A vendéglátók száz napja nem láttak földi embert, a vendégek szerencsésen eljutottak társaikhoz, üdvözleteket, leveleket, csomagokat hoztak. De a legfontosabb, hogy a tévékamerán keresztül láthattuk, milyen Szvetlána akkor, amikor valóban otthon érzi magát. Kisfiúsán csibészes, kislányosan huncut, mozdulatai magabiztosak, nyíltszívűen örvendezik, hogy igazán jól megy a repülés. Mert a start még nem minden, az igazi munka itt várja, a fedélzeten. Semmilyen virágnak nem örült volna úgy, mint annak a közönséges, pici virágú fűcsomónak. Igaz, az egészet a biológiai berendezés akváriumába tették, nem lehet letépni és a hajba tűzni a virágot. Az űrhajózás történetében ez az első virág, sőt az első hüvelyes termés, amelyet az űrben, az űrállomás falai között termesztettek; a vetőmagtól a termésig az egész ciklus itt zajlott le. A földön taposunk rajta, észre sem vesszük, nem tudjuk, hogy ezt a satnya füvet arabidopsisnak nevezik. Az űrbiológusok számára viszont olyan öröm, amelyért évek munkájával fizettek, űrbéli kertjük szenzációja. Eközben Popov beleszagolt a levegőbe, és kijelentette: „Nicsak, milyen kellemes illat van az űrállomáson, akár egy kertben...” Berezovoj és Lebegyev elégedetten nézett össze. „Működni kezdett” a konzervált kert, a rózsaillat, sáfrány- és almavirágillat keveréke, amely nemrég érkezett kémcsövekben. (Folytatjuk) 19