Lányok, Asszonyok, 1986 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1986-04-01 / 4. szám

a nénihez. De nem volt angyal, nagyon is meg­érte a pénzét. A havas hegycsúcsokhoz hasonlóan fehér hajú Kincs József, Tisza Zoltán és Murza Sán­dor — Béla egykori társai — hatvan év múltán is mosolyogva meséltek Zalka Máté lányának arról, hogyan csent barátjuk édességet az apja boltjából, hogy aztán szétossza falubeli pajtásai között. Amikor az üzlet zárva volt, Béla a lakatot egy maga kieszelte, pálcikákból fabrikált ravasz szer­számmal nyitotta ki. A gyerekek teletömték a zse­büket a zsákmánnyal, cukorkával, datolyával (va­jon hogy került az isten háta mögötti magyar falu­ba?), aztán elszaladtak, hogy valami félreeső he­lyen, egy Szamos-parti kalyibában, egy ültő he­lyükben felfalják az egészet. A betörésért egyedül Béla tartotta a hátát. S ő türelmesen kiállta — ahogy „kuruc vezérhez” illik — a kisfiúk számára talán legnehezebb megpróbál­tatást, az erkölcsi prédikációt. De alig telt el pár nap, Béla vezetésével újabb csínyeket követtek el. Mit volt mit tenni? Valahogy le kellett vezetnie a benne feszülő energiát. Ahogy mesélték, még a já­rása sem volt olyan, mint a többieké: folyton tánc­lépésben ment. S mindig készen állt a harsány ne­vetésre. Béla annyira szerette az állatokat, hogy néha a családja szenvedett miatta. Egyszer például elcse­rélt egy kosár diót egy kiskutyára. Épp hogy sikerült túladni rajta, amikor kárpótlásul hazahozta tanítója növendék puliját —egész nyárra. A szerény családi költségvetés mérlegét csaknem kibillentette egyen­súlyából ez az örökké éhes „létszám feletti” szál. A faluban több változatban mesélik, hogyan tű­zött össze Béla a szomszéd udvarban sérült moz­donyként fújtató bikával. Az egyik történet sze­rint a torreádornak öltözött Bélát az állat szarvaira emelte. A másik úgy szól, hogy a dühös bika magá­val ragadta, messze be a pusztába, miközben Béla a szarvaiba kapaszkodva épp hogy csak nem éne­kelt. A harmadik variáció szerint — amely úgy tű­nik, a legközelebb áll az igazsághoz — a bika a kis­fiút a kerítéshez szögezte. Szerencsés véletlen foly­tán Béla nem sérült meg, valahogy pont a bika szarvai közé került. Csak nem tudott megmozdulni, és majdnem annyira megijedt, mint az öreg Mihály, aki odarohant, hogy kiszabadítsa. A lovakkal más volt a helyzet: bíztak benne. És a mezítlábas kisfiú, aki még az ábécét sem ismerte, úgy ült már a nyeregben, mint „Árpád egyenes ági leszármazottai”. (Ez a gyerekkori vonzalom nem­egyszer vált hasznára a háborúban, szorult helyzet­ben.) Mi volt még? A falusi legényke szórakozásának egyszerű választéka: bújócska, fogócska vagy für­dés a holt Szamosban. Ahogy már említettük, Béla mindig is kíváncsi gyerek volt. Egyszer kileste a meztelenül fürdő lányokat, és eldugta a parton ha­gyott ruhájukat. Volt ott sivalkodás, épp hogy a holt Szamos fel nem éledt. (Ezek a lányok, akik azóta már nagyon idős asszonyok lettek, nevetve és szívesen emlékeznek vissza erre a történetre. De akkor határtalanul föl voltak háborodva. Sokáig égtek még Béla fülei a pofonoktól, amiket tőlük kapott.­ És mert ott volt a folyó, természetesen horgászni is jártak. De ebből a szórakozásból Béla kiábrán­dult, amikor kénytelen volt felhasítani egy fenék­járó küllőt. A vastag szájú hal mohóságában túl mélyre nyelte a horgot. Társai kinevették érzékeny­ségét. De ilyennek született, és ilyen is maradt egész életében. Hogy szerencséjére vagy balszerencséjére? Ki tudja? Az ember sorsa gyakran veleszületett hajlamaival ellentétesen alakul. Béla is, aki pedig gyűlölte a vért és az erőszakot, a XX. század első felének három véres háborújában volt kénytelen részt venni. S csak naplóiban maradt fenn, csak legközelebbi barátai tudták, mennyi kínszenvedést okozott neki ez az egyszerű, de kegyetlen tudomány: élni. SZVETLÁNA SZAVICKAJA (Folytatás a 7. oldalról) Ez az „erősebb szervezet” ott ül a figyelem közép­pontjában, és nem titkolja, hogy szeretné elhárí­tani ezt a figyelmet. Az arca többnyire szigorú és feszülten koncentrált, nincs rajta semmi festék, ez idegen volna tőle. Arra a kérdésre, hogy ő, a vi­lághírű repülő ért-e a házi munkához, tud-e főzni, varrni, mosni, mosogatni, vállat vonva felel: „Hát persze, melyik családban nincs erre szükség?” És megint az van az arcára írva, hogy ne keressenek semmilyen szenzációt. Egészen más a helyzet, ami­kor az kerül szóba, hogy a szovjet lányok hatodikén indulnak a műrepülő-világbajnokságra. Mire szá­míthatunk? Kiderül, hogy velük egyidejűleg fog repülni. Az arcán mosoly, a szeme csillog. Kislányos szikrák villannak benne, amikor Irina, a tartalék személyzet kutató űrhajósa felolvassa tréfás kis versét: „Ha nem tudunk indulni, ki fog minket pótolni? Ha netán baj érné Szását, Szveta eszi meg a kását.” Utána megint a rendíthetetlenség, amikor jön­nek a keresztkérdések. Mégis miért repül a világ­űrbe? — Nem a magam szórakoztatására. Ebben a munkában nincsenek egyéni célok. Dolgozni me­gyek, s ezzel mindent megmondtam. Számomra ez azt is jelenti, hogy elsajátítom a repülési technika újabb fokát. De érdekes az orvostudomány is, a biotechnológia is, az asztrofizika is. Egyébként is úgy gondolom, hogy az idő múlásával egyre több nő fog repülni. Hiszen a hosszú ideig keringő űrállo­másokon valószínűleg egy évig, másfél évig, két évig is fognak dolgozni nagyobb kollektívák. A nagy kol­lektívába pedig a férfiak és a nők egyaránt bele­tartoznak. Az újságírók mindent tudni akarnak. Megkérde­zik, hogy kik pályáztak még erre a helyre.­­ Voltak a pályázó nők között repülők, orvosok, gépészmérnökök, konstruktőrök, asztrofizikusok — mondja Beregovoj. — Nekünk azonban olyan nőt kellett választanunk, aki nemcsak bátor és makk­­egészséges, hanem olyat, aki ismeri a túlterhelést, a túlnyomásos kamrát, a magassági ruhát, a bonyo­lult operátori munkát. És nem tévedtünk, Szvet­lana ma már remekül ismeri az űrhajót és az űrállo­mást, a fedélzeti munkában semmiben sem maradt el a parancsnok és a fedélzeti mérnök mögött. Az férrepü­lőtér. A startkomplexum. A speciális „öltözőben” folyik az űrhajó személyzetének öltöz­tetése. Az üvegfalon keresztül oktatók, konstruk­tőrök, orvosok, a repülés vezetői figyelik őket. — Levágott a frufrujából? — kérdezte köteke­dően Beregovoj. — Le, vagy két millimétert — felelte mélabúsan Leonov. — Úgy látszik, a tábornokok is fogalmat alkot­tak Szvetlána természetéről. Nincs igazuk a fotósoknak, amikor arra panasz­kodnak, hogy Szavickaját nem érdekli a fényképe­zés. Amíg az üvegfalon innen csillogtak az objek­­tívek, és kattogtak a zárak, kinn hagyta a frufruját. Amint a fotósok befejezték a „lövöldözést”, gyors mozdulattal a sapka alá rejtette. Nincs több enged­mény, érvénybe lép a fegyelem. De nicsak, mi lett belőle! A század felfedezése — Szvetlána szkafanderben. Egészen más ember. Most már látni, mire született. A ruhák, blúzok, kabátkák minden szolid eleganciájuk ellenére olyan tanítónői külsőt adtak neki. A szkafander, az igen! Minden űrhajós egy kicsit esetlenné válik benne. Rajta kívül. A mozdulatai természetesek, kecsesek, a mosolya is egészen más. Lám, mit tesz, ha az em­ber elemében van! Később, amikor a 637. számú moszkvai iskolában találkozott „saját” osztályával, amelynek tanulói azonban vagy tizenöt évvel fiatalabbak nála, meg­kérdezték tőle, hogy ilyen foglalkozás mellett mi­ként vélekedik a nőiességről. Elmosolyodott, és ki­csit kötekedve azt válaszolta, hogy korunk a gépek, a sebesség kora, tehát a nőiesség­ is más, mint ko­rábban, más a megnyilvánulási formája és a rit­musa. Szavickaja az űrhajós ruhában korunk nőiességét testesíti meg. (Ezt a gyerekeknek mondom. A kis­lányoknak is.) Ezt mások is észrevették. — Szvetlána, hogy megszépült magán a szkafan­der! mondta elismerően az egyik alkotó. Az űr­hajós „varroda” becsületére válik, hogy az űrruha, mellrészén a „Sz. Szavickaja” felirattal, valóban remekül állt rajta.­­ A szkafander meg minket szépít meg — vágja rá Dnyeper —, bizonyára mindazoknak a nőknek a nevében, akik a magassággal viaskodnak. Jelentést tettek az Állami Bizottság elnökének, odamentek a rakétához, a liften felmentek a mun­kahelyükre, az űrhajó fülkéjébe. Milyen furcsa az ember, mennyire rabja a sablonoknak! Most is azt vártam, hogy elhangzik egy meglepett kiáltás, hi­szen az igazi űrhajó mégis más, mint a gyakorló. Tévedtem. — Dnyeper —3 vagyok­­az egész repülés alatt, az utolsó pillanatig így jelentkezett, szabályszerűen, ezzel vezette be minden mondatát, mintha attól tartott volna, hogy összetévesztik valakivel). — Diktálom az adatokat... — Következnek a széles­ségi és hosszúsági fokok, a Föld körüli fordulat szá­ma, hány perc van hátra az árnyékból való kiju­tásig. Ellenőrzik a rádiókapcsolat*egész rendszerét, a nyomást, és a hőmérsékletet. Számok egyhangú felsorolása, amelyen mit sem változtat, hogy nő is van a fedélzeten. De az utolsó másodpercekben, közvetlenül a bú­csú előtt, amikor már elhangzott Anna German és Alla Pugacsova dala, s a zene ütemét a „Dnyepe­rek” könnyedén kikopogtatták a fedélzeti naplók fedelén, Szavickajából mégiscsak kitört: — Dnyeper—3 vagyok. Jó zenét kapunk! — Ebben a percben minden értetek történik! - nyugtázta örömmel Hajnal a dicséretet. — Értékeljük. — Szépen mosolyogsz! — adja vissza a bókot a Föld. — Egy-másfél kockányi a VKU-n! A VKU a vizuális megfigyelés eszköze, amelynek a kockái szerint méri az űrhajós a távolságokat. És ezek szerint a mosolyt is. Huszonnégy óra múlva ugyanezeken a kockákon figyelték a növekvő űrállomás dokkolófényeit. Az űrállomáson az Elbruszok — Anatolij Berezovoj és Valentyin Lebegyev — röpködtek a fülkékben, akár a háziasszonyok szoktak, hogy rend legyen, mire a vendégek megérkeznek. Közben futó pillantásokat vetettek a tükörbe, igazították a bajuszukat, a ha­jukat, beállították az arckifejezésüket. Mi pedig már egy napja hiába vártunk a Dnyeper —3-tól valami­lyen riportba való érzelmi megnyilvánulást. Inkább a férfiaktól hallottunk ilyesmit, például a parancs­noktól, aki a távolság és a sebesség másodpercenként változó adatai között ilyeneket mondott: „Gyönyö­rű az űrállomás, ahogy megvilágítja a nap!” Szvet­lána viszont nem kegyeskedett rácsodálkozni vala­mire, vagy lelkesedni valamiért legújabb magassá­gából. Kimért, nyugodt hangja úgy hangzott, mint egy földi operátoré, közölte a számadatokat, a fé­kezéskor és gyorsításkor felhasznált üzemanyag mennyiségét, szólt, ha felgyulladt a „Fokozott fel­­használás” felirat. Ami az emóciókat illeti, a Földön méltó társa volt Szavickajának Valerij Rjumin, a repülés irányítója. Jött, hogy megörvendeztesse az újságírókat: — Nincs különösebb mondanivalóm. Az első nap minden az előírások szerint történt. Tudom, mit éreznek, de egészében véve unalmas. Minden rend­ben ment. Az űrhajó nem sokáig lebegett az űrállo­más mellett, hogy gyorsan összekapcsolódjanak, mi­előtt árnyékba érnek. Az összekapcsolás automati­kusan történt. Szavickaja precízen dolgozott. A pul­zus a start előtt hetvenkettő volt, az összekapcsolás előtt hatvannyolc. Nem elhanyagolható részlet, hogy repülés köz­ben nyugodtabb volt, mint indulás előtt. Nyílik az átjáró ajtaja, feltűnik a vendégek és a házigazdák arca. Ez már egészen más dolog. Ilyen mosolyt a Földön nem láttunk Szvetlána arcán. Az első percekben mindnyájan átadják magukat az örömnek. A vendéglátók száz napja nem láttak föl­di embert, a vendégek szerencsésen eljutottak tár­saikhoz, üdvözleteket, leveleket, csomagokat hoz­tak. De a legfontosabb, hogy a tévékamerán ke­resztül láthattuk, milyen Szvetlána akkor, amikor valóban otthon érzi magát. Kisfiúsán csibészes, kis­­lányosan huncut, mozdulatai magabiztosak, nyílt­szívűen örvendezik, hogy igazán jól megy a repü­lés. Mert a start még nem minden, az igazi munka itt várja, a fedélzeten. Semmilyen virágnak nem örült volna úgy, mint annak a közönséges, pici vi­rágú fűcsomónak. Igaz, az egészet a biológiai beren­dezés akváriumába tették, nem lehet letépni és a hajba tűzni a virágot. Az űrhajózás történetében ez az első virág, sőt az első hüvelyes termés, amelyet az űrben, az űrállomás falai között termesztettek; a vetőmagtól a termésig az egész ciklus itt zajlott le. A földön taposunk rajta, észre sem vesszük, nem tud­juk, hogy ezt a satnya füvet arabidopsisnak neve­zik. Az űrbiológusok számára viszont olyan öröm, amelyért évek munkájával fizettek, űrbéli kertjük szenzációja. Eközben Popov beleszagolt a levegőbe, és kije­lentette: „Nicsak, milyen kellemes illat van az űr­állomáson, akár egy kertben...” Berezovoj és Lebe­gyev elégedetten nézett össze. „Működni kezdett” a konzervált kert, a rózsaillat, sáfrány- és alma­virágillat keveréke, amely nemrég érkezett kém­csövekben. (Folytatjuk) 19

Next