Lányok Lapja, 1885 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1885-11-08 / 21. szám
322 XXI. füzet. LÁNYOK LAPJA. Ez volt kedvencz ülőhelye. Sándor testvérével együtt készítették azt, ki egy szép jázminbokrot ültetett oda. «Ha Flóra elkevélyedett volna a nagy városban, mivel ő gazdagabb is, ha egészen elfelejtett volna!» kiáltá most Katalin egész hangosan. Nem, nem, nem hihetem ezt, habár azt mondják, de csak engem akarnak vele boszantani. Flóra írni fog nekem, amint megígérte, meglehet, hogy még estig levelet kapok tőle. De ez a bizalom nem sokáig tartott, mert üde, csinos arcza ismét oly sötét lett, mint előbb és gondolhatni, hogy forrongó lelkében mily gondolatok űzték egymást. — Inkább lennék vakond — mormogta a fiatal leány — talán jobb dolgom lenne. — Ekkor jött ki a nap először e reggel, a borulatból és fényes sugarat vetett Kati haragos vonásaira. Fáradt tekintetét fölemelé: «Oh» kiáltá «jöjj kedves nap!» Egészen megkönnyült szive s nem is tudta, hogyan történik, szemei könybe lábadtak. — Katalin ! — hallatszott egy hang a ház felől. Édes anyja hangja volt ez. A leányka hirtelen megtörülte szemeit és besietett. Hogy édes anyjával nem lehet tréfálni, jól tudta és — a napsugár mivelte ezt ? — munkálkodni fogok — gondola, — talán a mai nap pirongatás nélkül fog elmúlni. — Azonban tévedett, mert a derék édesanya előtt, ki mindig szorgalmasan dolgozott, igen sok volt a künt töltött idő. — Mit andalogsz ismét ? — szólt szigorun leányához, — az uj évet úgy akarod kezdeni mint az elmúltat bevégezted, ábrándokkal, fenhéjázó tépelődésekkel ? — Egy macska sem lakik jól munkád után. Ha igy folytatod, haszonvehetetlen teremtés lessz a világon. Tudd meg, hogy az ebéd nem fő meg magától, pedig, mikor a tizenkettőt üti, a terített asztalt meg tudod találni. Most gyorsan menj a konyhába, nagymamád vár reád, majd ő megmondja, mit csinálj! Légy ügyes : a répa még nincs megtisztítva és már ideje lesz, hogy a tűzhöz tegyük, ha azt akarjuk, hogy megjöjjön, gondoskodjál, mert apa velünk fog enni ma — és a nő hangja szelíd, érzékeny lett. —Jó istenem ! mennyit kell fáradni, a drága időt hogy föl kell használni, hogy az ember mindennapi eledelét megszerezze! — Mélyen sóhajtott, kötőjével szemét törülte s azután, mintha magával beszélt volna . — Ha a drága iskolapénzt nem adtam volna Katiért minden évben, most a beteg apát több jóban részeltethetném s Katira nézve is jobb lett volna. Ezen szavakkal a csendes hátsó szobába ment, ahol a családapa már hetek óta reménytelenül feküdt. Kati a konyhában maradt, hol egy rakás répa várt a megtisztításra az asztalon, néhányat már a nagymama tisztított meg. Katalin serényen hozzáfogott, nem szólt egy szót sem a jó öreg nőhöz, ki pedig őt gyöngéden szereté, mert benső viszony volt a nagymama és az unokák közt. A nagymama sem szólt hozzá — a mi Katinak — mivel a jó nő szokott hozzá szólni egy-egy komoly szót, — épen ma, születése napján szokatlannak tetszett. Végre megtöré a hallgatást a nagymama. Miért ültél oly sokáig a kertben ? — Csak ! — felesé Kati föl sem tekintve. A nagymama jól ismeré már ezt a beszédmodort, de még sem türhető el, mivel őszinte lélek volt s az ilyen feleletekhez nem szokott. Beteg fiáért hagyta el saját otthonát, ki vele mindég oly jól bánt, s könnyelmű fitestvére miatt, ki őt minden vagyonától megfosztotta. Igen, az öreg nő sokat élt, sokat szenvedett, de mindent az ő hasznukért, javukért. Hasonlított egy teli kincsszekrényhez, mely sohasem lesz üres s aki abból venni akart, vehetett. Azért mindenütt szerették, úgy otthon, mint itt. Mindenki jól találta magát nála, talán mert ő maga nem volt tud vágya az emberek dolgait illetőleg, de jó tanáccsal, vigasztalással és barátságos biztatással mindég készen volt. Igen, a jó nagymama szegény asszony volt és mégis oly gazdag, hogy sokat megoszthatott. Zúgolódás nélkül jött ő ide, az idegen földre, megnyugodva Isten rendelésében, bár örömestebb maradt volna otthon — és hálát adott Istennek úgy a jó, mint a rossz napokért, megszerette lassanként a szép hegyvidéknek képeit, embereit, idegen szokásait. E mellett megszokott modorától sem tért el. «Jól tudom, hogy az én viseletem már unott lett,» szólt néha menyéhez, kinek hirtelen, néha csípős modora fájt, de csak várj türelemmel már, míg Isten magához szólít. Minden dolgot megszoktam, megtanultam és a mihez az ember ifjú korában hozzászokik, azt öreg napjaiban is fáradság nélkül végzi.» Az öreg asszony, az ilyen beszéddel, — amint mondani szokták, — a szeget fején találta az ő menyénél, aki már megszokta, hogy saját szorgalmával végezzen valamit s kiküzdje azt, ami másoknak nem sikerült s a keresztet, melyet Isten küldött reá, szorgalmával és kedélyével tegye elviselhetővé. A jó nagymamának azonban sokáig kellett várni, a jó Isten még mindég nem jött, hogy őt magához szólítsa. Tizenöt évvel ezelőtt, midőn Katit a keresztvízre vitték, jött a házhoz s a legutolsó virágvasárnap, midőn Katalin először vette fel az úrvacsoráját, még őt az ur asztalához kisérhette. Szép nap volt ez életében: az ünnepélyes, lélekemelő cselekmény, azután, mi