Lányok Lapja, 1886 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1886-09-12 / 17. szám

66 LÁNYOK LAPJA. XVII. füzet. könyezve. — Bárhová menj, én kész vagyok veled menni. A királyfi busán rázta a fejét. — Velem nem jöhetsz, egyedül maradsz a legnagyobb elhagyatottságban. Engem pedig csak az Üveg-tengeren és Jéghegyen túl talál­hatnál meg, ha ugyan­ott keresztül bírnál jutni. Alig mondta e szavakat, borzasztó villám­lás és mennydörgés reszketteté meg az egész tájat, úgy hogy a királyleány rémületében el­ájult. Mikor fölébredt, a földön heverve találta magát és a királyfi eltűnt, — és eltűnt a pa­lota, a szép kert is; egymaga, elhagyottan ab­ban az egyszerű ruhácskában feküdt ott, melyet akkor viselt, mikor a szörnyeteg ide hozta. — Ez csak álom, borzasztó álom,­­— gon­­dola és újra behunyta szemeit. De fájdalom, nem álom volt, hanem való­ság. Néhány perczig csüggedten zokogott, de aztán neki bátorodott. — A sirás nem segit, útra kell indulnom, s — szólt magában. — A Jéghegyen és az Üveg­tengeren át megtalálhatom a királyfit, tehát megyek oda! Addig keresem, mig megtalálom. Fölugrott és ekkor kezébe akadtak az arany almái. Egészen fölvidult. — Almáim talán meg is mentenek, ha belesodortak a veszedelembe. Bátorság, még jóra fordulhat minden! A biztatásra nagy szüksége is volt, mert a­mint útnak indult, látta, mily nehéz dologra vállalkozott. Legelőször is azt kellett volna tudnia, merre induljon, merre van a jéghegy és az Üvegtenger. — Bízzuk a sorsra ! — gondolá. — Egye­nesen földobom az egyik almát s a merre leeste után elgurul, abba az irányba indulok, úgy tett és azután elszántan útra kelt. Órákig gyalogolt a kopár elhagyott vidéken. Az éles kövek fölhasgatták gyönge lábait, a fagyos szél sivitva csapkodott szemébe, de azért csak ment tovább, mígnem késő este egy erdő szélére ért és itt egy kis házikót pillantott meg. — Akárki lakik benne, talán csak befogad éjszakára — gondolá. A­mint közelebb ért, fájdalmas siránkozást hallott a házból és midőn benyitott, egy öreg, roppant öreg, töpörödött anyókát látott a sa­rokban sirdogálni. — Mi a baja ? kérdé a királyleány rész­véttel. — Oh, nagy a bajom, — felelt az öreg asszony. — Kialudt a tíszem, nem tudom többé meggyujtani és már egészen megdermedtem eb­ben a szörnyű hidegben. — Nyugodjék meg, talán én tudok segí­teni. Abban bízott, hogy az arany alma, ha a szörnyeteg­ bőrt felgyújtotta, talán most is se­gít. És nem is csalódott. Megrakta a fát, az­tán megérintette az egyik almával és íme, azonnal pompás tűz lobogott a kályhában. Az öreg anyóka nagy örömmel telepedett a tűz mellé és mialatt kezeit melengeté, így szólt : — Hová indultál szép leány? - Az igazat megvallva magam sem tu­dom ... a Jéghegyen és az Üvegtengeren kel­lene kersztül mennem, de hogy ez hol van,­­ nem tudom. Az anyóka mosolygott és fejével bólintgatott. — Messze van, de balhét napon át min­dig egyenesen haladsz felőre dél felé, oda jutsz.­­ Csakhogy még az nem elég ám, mert a Jég­hegyen, Üvegtengeren segítség nélkül soha sem bírnál keresztül menni. De íme, vedd ezt a pár­­ papucsot, ezzel könnyen átjutsz az Üvegtenge­ren és ha aztán eléred a Jéghegyet, ezzel a bottal baj nélkül felkapaszkodhatol. Átadta a botot és a papucsot és a király­kisasszony köszönettel fogadta e becses aján­dékot. Természetesen, azt­ is kitalálta mindjárt, hogy ez az öreg anyóka nem afféle közönséges asszony, hanem titkos varázshatalommal bír. Most már egészen jókedvű lett és másnap reggel dalolva indult útnak, még egyszer megköszönve­­ az anyókának, hogy ekképen megsegítette czélja elérésében. Az anyóka azonban így szólt: — Kedves leányom, ne gondold, hogy ha­­ túl leszesz a Jéghegyen és az Üvegtengeren, akkor már vége is lesz megpróbáltatásodnak.

Next