Lányok Lapja, 1886 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1886-09-12 / 17. szám
66 LÁNYOK LAPJA. XVII. füzet. könyezve. — Bárhová menj, én kész vagyok veled menni. A királyfi busán rázta a fejét. — Velem nem jöhetsz, egyedül maradsz a legnagyobb elhagyatottságban. Engem pedig csak az Üveg-tengeren és Jéghegyen túl találhatnál meg, ha ugyanott keresztül bírnál jutni. Alig mondta e szavakat, borzasztó villámlás és mennydörgés reszketteté meg az egész tájat, úgy hogy a királyleány rémületében elájult. Mikor fölébredt, a földön heverve találta magát és a királyfi eltűnt, — és eltűnt a palota, a szép kert is; egymaga, elhagyottan abban az egyszerű ruhácskában feküdt ott, melyet akkor viselt, mikor a szörnyeteg ide hozta. — Ez csak álom, borzasztó álom,— gondola és újra behunyta szemeit. De fájdalom, nem álom volt, hanem valóság. Néhány perczig csüggedten zokogott, de aztán neki bátorodott. — A sirás nem segit, útra kell indulnom, s — szólt magában. — A Jéghegyen és az Üvegtengeren át megtalálhatom a királyfit, tehát megyek oda! Addig keresem, mig megtalálom. Fölugrott és ekkor kezébe akadtak az arany almái. Egészen fölvidult. — Almáim talán meg is mentenek, ha belesodortak a veszedelembe. Bátorság, még jóra fordulhat minden! A biztatásra nagy szüksége is volt, mert amint útnak indult, látta, mily nehéz dologra vállalkozott. Legelőször is azt kellett volna tudnia, merre induljon, merre van a jéghegy és az Üvegtenger. — Bízzuk a sorsra ! — gondolá. — Egyenesen földobom az egyik almát s a merre leeste után elgurul, abba az irányba indulok, úgy tett és azután elszántan útra kelt. Órákig gyalogolt a kopár elhagyott vidéken. Az éles kövek fölhasgatták gyönge lábait, a fagyos szél sivitva csapkodott szemébe, de azért csak ment tovább, mígnem késő este egy erdő szélére ért és itt egy kis házikót pillantott meg. — Akárki lakik benne, talán csak befogad éjszakára — gondolá. Amint közelebb ért, fájdalmas siránkozást hallott a házból és midőn benyitott, egy öreg, roppant öreg, töpörödött anyókát látott a sarokban sirdogálni. — Mi a baja ? kérdé a királyleány részvéttel. — Oh, nagy a bajom, — felelt az öreg asszony. — Kialudt a tíszem, nem tudom többé meggyujtani és már egészen megdermedtem ebben a szörnyű hidegben. — Nyugodjék meg, talán én tudok segíteni. Abban bízott, hogy az arany alma, ha a szörnyeteg bőrt felgyújtotta, talán most is segít. És nem is csalódott. Megrakta a fát, aztán megérintette az egyik almával és íme, azonnal pompás tűz lobogott a kályhában. Az öreg anyóka nagy örömmel telepedett a tűz mellé és mialatt kezeit melengeté, így szólt : — Hová indultál szép leány? - Az igazat megvallva magam sem tudom ... a Jéghegyen és az Üvegtengeren kellene kersztül mennem, de hogy ez hol van, nem tudom. Az anyóka mosolygott és fejével bólintgatott. — Messze van, de balhét napon át mindig egyenesen haladsz felőre dél felé, oda jutsz. Csakhogy még az nem elég ám, mert a Jéghegyen, Üvegtengeren segítség nélkül soha sem bírnál keresztül menni. De íme, vedd ezt a pár papucsot, ezzel könnyen átjutsz az Üvegtengeren és ha aztán eléred a Jéghegyet, ezzel a bottal baj nélkül felkapaszkodhatol. Átadta a botot és a papucsot és a királykisasszony köszönettel fogadta e becses ajándékot. Természetesen, azt is kitalálta mindjárt, hogy ez az öreg anyóka nem afféle közönséges asszony, hanem titkos varázshatalommal bír. Most már egészen jókedvű lett és másnap reggel dalolva indult útnak, még egyszer megköszönve az anyókának, hogy ekképen megsegítette czélja elérésében. Az anyóka azonban így szólt: — Kedves leányom, ne gondold, hogy ha túl leszesz a Jéghegyen és az Üvegtengeren, akkor már vége is lesz megpróbáltatásodnak.