Lányok Lapja, 1886 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1886-02-14 / 3. szám
HÓKIRÁLYNŐ. (DÁN REGE. közli: V. Adél.) (Folytatása és vége.) Köszönöm kedves virágok, hogy vi TMgasztaltok —• mondá Esztike. És a többi virágok felé közeledett, lenézett kelyhek fenekére s kérdezte tőlök, nem tudják-e hová lett Pali? E virágok mind a napon sütkéreztek és csak saját kalandjaikra gondoltak, de egyik sem tudott hírt mondani Esztike kis barátjáról. — Szegény nagymama! sóhajtott Esztike, mennyire fáj neki távollétem! Keres, mint ahogy kereste Palit. Biz én haza megyek, Pali is bizonyosan úgy fog tenni. A kis leány végig szaladt a kerten. Az ajtó zárva volt. Esztike addig erőlködött, míg hátra bírta húzni a tolózárt, mely egészen berozsdásodott s az ajtó felnyílt- Esztike futott a világba, háromszor is visszanézett, de senki sem ment utána. Végre fáradságtól kimerülve leült egy nagy kőre s körültekintvén látta, hogy a nyár elmúlt s az ősz is jó előre haladt, amit nem vehetett észre a tündér kertjében, mert ott örökösen sütött a nap a különféle évszaki virágok közt. — Nagy isten, mondá, mily sokáig megfeledkeztem magamról! Íme, közeledik a tél. Nem maradhatok tovább. És felkelt, hogy folytassa útját. — I e szegény kis lábai el voltak fáradva. A merre csak tekintett, mindenfelé komor képe tárult eléje a természetnek. A nyírfák levelei elsárgultak és hideg köd ereszkedett a földre; a somfák lehullatták leveleiket s kitárták fanyar piros bogyóikat. Igen, minden szomorú, komor volt a nagy természetben! V. A zsivány kis leánya, Esztike sokáig gyalogolt már, midőn egy nagy sötét erdőhöz ért, bátran beleindult. De nem sokára zsiványok állották útját. — Oh, oh, mondá egy vén asszony a bandából, ezt a csavargót meg kell ölni, még elárul bennünket. És egy nagy kést rántott elő övéből, melynek pengéje csak úgy csillogat. De csakhamar fájdalmasan kiáltott fel «Jaj ! jaj!» mert kis leánya, akit hátán czipelt, fülébe harapott. —■ Én nem akarom, hogy megöld, mondá a zsivány kis leánya; velem fog játszani és az én ágyamban alszik! A zsivány leánya körülbelül olyan idős volt mint Esztike, de erősebb, izmosabb, napbarnitotta bőrrel, csillogó fekete szemekkel. Földre ugrott s átölelvén a kis Esztikét, így szólt hozzá : — Nem fognak bántani, míg én szeretlek. Beszéld el nekem, ki vagy te? Esztike elmondotta, a mi vele történt és miképen indult Pali keresésére. A zsivány leánya nagyon komoly képpel hallgatta s helyeslőleg bólintgatott fejével. — Ne szomorkodjál, mondá, ne félj, itt nem lesz bántódásod; én pártodat fogom. És megtörölte Esztike szemeit. Ezután beléptek egy régi kastély udvarába, mely menhelyül szolgált ezeknek a zsiványoknak. Itt minden romokban hevert; baglyok, vércsék tanyáztak a falrepedésekben. Egy roppant nagy roskatag teremben jókora kövön tűz lobogott,