Lányok Lapja, 1887 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1887-09-11 / 17. szám
BÖßOTH ERZSIKÉ. — Elbeszélés. — írta : B. Büttner Lina. (Folytatás.) — A te háromszáz forintodnak még a kamatjait sem fogják fölvenni Erzsiké, csak hadd nőjjön ! Ki tudja mikor lesz rá szükséged, kis leányom. — Mikor fogod majd a Födémesy báró villáját nekünk megvenni? — próbált tréfálni Iván. De e bágyadt mosollyal mondott szavakra, nem csak az ő saját szemei, hanem Erzsike szemei is könnybe borultak. így múltak a napok az ősz-utcai kis lakásban lassan, szomorún, míg egy reggel egyszer csak betoppan hozzájuk Peti. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! — rikkantott nagy örömmel s megrohanta Flóra nénit s a gyermekeket és sorba csókolta a kezeiket. — Nini! a mi Petink ! — örvendezett Erzsike. — Hogy jöttél ide, Peti! — kiáltotta örömmel Iván is, végig nézve a vigyorgó fiun, kinek mezítelen lábai a szélt >1. naptól feketébbek voltak egy pár rosszul tisztított csizmánál és s arcza is oly barnára volt sülve, mint a ropogós hajú miskolczi kenyér, — csupán a szemei s haja volt világos a fiun. — Hát én instálom szépen, ajándékot hoztam magoknak, — röhögött boldogan Peti, ócska csorba kalapját a földre dobva, s a vászon tarisznyát hátáról előre czihelve. — Mi van benne?— kérdé mosolyogva Iván. — Először jön a kisasszony , intett boldogan vigyorogva Peti, s megvakarta fejebúbját. — Mert tudja urfi, egyszer maga fabaraczkokat adott a fejemre, hogy jól az eszembe vegyem azt, hogy a hölgy kisasszony leány, mindig előbb jön, mint a fiuk. Iván elkaczagta magát. Ez volt hosszú idő óta első nevetése, mióta olyan gyász érte. Peti pedig egy bokrétát vett ki a tarisznyából s Erzsikének nyújtotta. — Oh, te Peti! —örült Erzsiké, — hisz ezek erdei virágok. Csak nem Berendről hoztad? — De biz’ onnan. Az oltárkő mellül. — Lehetetlen, hisz alig lankadtak? — csodálkozott a kis leány. — Van ám eszem, hogy vizes agyagba tettem a szárokat. Máskép biz’ széna vált volna belőlök, ha az agyagot nedvesen nem tartom. De hoztam ám Iván urfinak is valamit. Természetesen, a hölgy után most rám kerül a sor; — nevetett Iván, mig Peti a tarisznyából egymásután öt szép nagy Kálmán-körtét húzott elő. — Az urfi kedves fájáról szedtem. — És ki adta neked ? — kérdé Flóra néni. — Én magam vettem el;— felelt örömmel a fiú, — felmásztam a fa tetejére; oda a vízáradás nem ért, megmaradt ez az öt körte. — De azt neked nem lett volna szabad elhoznod. Az már a másé. — szólt mosolyogva Flóra néni. — De hisz annak a fának a körtéjét mindig az urfi ette meg. Az szentségesen mindig az férfié volt! De hoztam ám tekintetes asszonynak is valamit.