Lányok Lapja, 1892 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1892-02-14 / 7. szám
98 LÁNYOK LAPJA (1892.—7. sz.) ruhácska is kell Mariskának, azt magam megvarrom, hát csak a szövet kell, meg hozzávaló, az 5 — Jenőnek egy egész rend ruha — mert ezzel már nem mehetne — az 13 — hát lássuk csak — 11 meg 7 az 19, meg 5 az 24. meg 10 az 34. — Oh Istenem, Istenem, dehogy lehet, dehogy leheti . . De a gyermekek minderre nem is gondoltak. Boldogan tervezgettek egymás közt s képzeletbe már hallották a zene hangjait is, mely mellett ők oly nagyszerűen fognak majd tánczolni. Este hazajött a puska. Fáradt volt a megfeszített munkától, mindig legtovább maradt a hivatalban, sokat kellett dolgoznia, s ő dolgozott kitartással, buzgalommal csakhogy megszerezze családja részére a szükségest. Bizony, feleslegesre nem jutott, csak éppen, hogy tisztességesen meg tudtak élni, és így is a szegény apuskának naphosszant kellett dolgoznia, fáradnia gyermekeiért, úgy, hogy alig maradt egy kevés szabad ideje. De azért családja körében mindig vidám és jókedvű volt; esténként eljátszott és mulatott a gyermekekkel, kikérdezte leczkéiket, s oktatta őket, játék közben is jó és bölcs tanácsokat adva nekik, hogy hasznát vehessék majd az élet nehéz küzdelmeiben. Amint ma hazajött, a gyermekek azonnal körülfogták s elmondták neki a nagyszerű tervet, legkevésbé sem kételkedve azon, hogy apuska azonnal bele fog egyezni. De apuska igen komoly képet csinált a dologhoz. — Kedves gyermekeim — mondá, térdére ültetve Mariskát, s átölelve Jenőt — igazán fáj nekem, hogy ezt meg kell tagadnom tőletek, mert magam is tudom, hogy a táncztanulás nem felesleges dolog, mert ügyesíti a gyermekeket, s a félszeg mozdulatok helyett bátor, könnyű föllépésre tanítja őket. De félek, hogy nektek ezúttal még le kell mondanotok arról, nagyon sokba kerül és én most nem áldozhatok annyit. Jenő már okos fiú volt s megértette apját, de Mariska sírásra álló szemekkel mondá: — Oh apuska, hiszen az nem sok, és a leányok mind tanulnak! — Nem lehet, édes kislányom, nektek most nem lehet. Talán majd jövőre. Ugyebár anyuska, igen sokba kerül? Sokba bizony — sóhajtott az anyuska. — Legkevesebb 30 forintba ! Ha legalább a fele meg volna, akkor a másik felét majd csak valahogy össze tudnám én hozni a konyhapénzből ! — Hopp ! Várjatok csak gyerekek, valami jutott eszembe! — szólt a puska örvendező arczczal. — Ha legalább a fele megvolna — mondja a mama. •— Nos tehát tudjátok mit, gyűjtsétek össze a felét — a másik felét már könnyebben lehet pótolni. Egyszerre előteremteni 30 forintot persze, hogy sok, de lassanként úgy össze lehet gyűjteni, hogy észre sem veszitek. — Oh, de pompás! Oh de nagyszerű ! — ujjongtak a gyerekek. — Hát hogy kezdjünk hozzá, apuska ? — Legelőször is veszünk holnap egy perselyt, tudjátok, egy olyan egyszerű cserépperselyt, az olcsó is, meg jó is. Azután — nos — lássuk csak, mennyi zsebpénzt is kapsz te Jenő, havonta? Egy forintot tőlem és 50 krajczárt a mamától, ugyebár ? — Igen, és azt mindig el is költöttem. — No lám, és el kellett-e mind költened? — Nem, de — — — De nem takarékoskodtál, úgyebár ? Számítsd csak egy kissé ki, hogyha nagyon takarékos leszel ezentúl, és csakis a legszükségesebbre költesz — mennyit tudnál akkor félretenni ? — Hát okvetlenül kell toll, tinta, papiros, czeruza meg irkák — de az mind nem kerül többe, mint 50 krajczárba. Egyebet mindent könnyen nélkülözhetek. Apuska, én minden hónapban egy forintot meg tudok takarítani ! — Én is apuska, én is ! — kiáltott Mariska — nekem is van zsebpénzem, és keresztmamától kaptam vasárnap egy ezüst tallért, hogy vegyek rajta egy szép hajas babát — azt is beleteszem a perselybe. — A hajas babát ? — nevetett Jenő. — Hiszen az nem fér bele ! — Nem, nem, az ezüst tallért ! Ugyebár apuska az belefér? — Igen, kedvesem — mondá apa, moso-