Láthatár, 1934 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1934-03-01 / 1. szám

Nem is volt sikere. Körmendi Ferenc tucat­ regényét a napisajtó rutinh­­rozott hasalással dicsérte, ugyanakkor — mintegy bókképen — észre­vette a James Joyce hatást. Móra Ferenc regényéből indokolatlan Knut Hamsun-hatásokat emeltek ki, kétségtelenül az „egyszerű lelkek”-kel kapcsolatos vonatkozások miatt. Heltai Jenő regényében, akárcsak Kör­mendi művében, a bonyolultan érzéki és érzelgős s Amerikában roman­tikusnak tetsző Budapestet vették észre a napisajtó kritikusai. Koszto­lányi Dezső regényének művészi céljait nem értették meg. Babits Mihály­­ról nem tudnak. A magyar költőket pedig nem ismerik Amerikában, mert az a pár Ady Endre s egyéb fordítás, amely angolul megjelent, még a kritikusokhoz sem ért el, ami a legtöbb fordítás esetében jó is, mert ezek a fordítások a magyar költői géniusz megismerésére alig alkalmasak. Nagyjában azt lehet mondani, hogy a Körmendi és Zilahy-féle regények­nek­­— előrebocsátva technikai simaságukat, lélektanilag elfogadható mivoltukat — irodalmi szempontból olyan sikerük volt, mint a közepes amerikai regényíróknak, az Ann Parishoknak vagy az olyan német re­gényírónőnek, mint amilyen Vicki Baum. De hogy ezekből az eredmé­nyekből a kritikusok a magyar irodalom gazdagságára következtethet­tek volna, ez ép olyan képtelenség, mintha azt mondanám, hogy Colette regényei tükrei a francia irodalmi értéknek és ízlésnek vagy hogy Hans Heinz Evers „miszticizmusa” képe a német metafizikai bőségnek. Az a magyar betű, amelynek egyetemes hangja és varázsa keresz­­tültöri a nemzeti határok kínai falát, ismeretlen az Egyesült Államokban. A budapesti kritika „kifelé” hajlandó ezeket a sikereket túlbecsülni, „befelé” pedig még azt a keveset is letagadja, ami megfelel a valóság­nak. Meggyőződésem szerint a magyar betű külföldi megértésének és el­ismerésének egyik elengedhetetlen feltétele, hogy a hazai kritika a magyar alkotók megítélésében csakugyan kritikává nemesedjék s a sikert ne a kiadó minősége, hírneve vagy hirdetési ügyessége alapján ítélje meg, vagy pedig a baráti gesztus közvetítésével, hanem a mű minősége és a világirodalommal való viszonya alapján. Babits Mihály kritikai univer­zalitása, Farkas Gyula irodalomtörténeti elfogulatlansága, az az út­mutató lámpás, amelyet a többi kritikusnak is követnie kellene. Szinte perverzül kacagtató, amikor a napilapok közgazdasági tudósítókkal irat­nak irodalmi kritikákat; a reciprocitás elve alapján ezek után szükséges lenne, hogy irodalmi kritikusok írjanak közgazdasági jelentéseket. Az a kritika, amelyik mondjuk az elemzés és a világirodalomtörténeti isme­retek segítségével észreveszi Földi Mihály regényeiben a mai kor irra­cionális törekvéseit, s ennek a lelki gazdagságnak észrevevésével úgy­szólván kitágítja a budapesti tapasztalati valóság határait, sokkal inkább teljesíti kötelességét önmagával és a magyar írással szemben, mintha esztétikai és filozófiai szempont nélkül (nem beszélve világnézet hiá­nyáról) folyékony frázisokkal és kávéházi cinikus elnézéssel vagy meg­vetéssel „elintézi” az írókat. Hitem, hogy részben a hazai kritika meg­bízhatóságán, vagy megbízhatatlanságán múlik, hogy milyen magyar alkotások kerülnek angol fordításban az amer­ikai olvasóközönség vagy színházi közönség elé. Ha a kritika odahaza a jó könyvnek vagy értékes színdarabnak útját tudja egyengetni, akkor előbb-utóbb ez az út el­

Next