Láthatár, 1934 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1934-03-01 / 1. szám
Nem is volt sikere. Körmendi Ferenc tucat regényét a napisajtó rutinhrozott hasalással dicsérte, ugyanakkor — mintegy bókképen — észrevette a James Joyce hatást. Móra Ferenc regényéből indokolatlan Knut Hamsun-hatásokat emeltek ki, kétségtelenül az „egyszerű lelkek”-kel kapcsolatos vonatkozások miatt. Heltai Jenő regényében, akárcsak Körmendi művében, a bonyolultan érzéki és érzelgős s Amerikában romantikusnak tetsző Budapestet vették észre a napisajtó kritikusai. Kosztolányi Dezső regényének művészi céljait nem értették meg. Babits Mihályról nem tudnak. A magyar költőket pedig nem ismerik Amerikában, mert az a pár Ady Endre s egyéb fordítás, amely angolul megjelent, még a kritikusokhoz sem ért el, ami a legtöbb fordítás esetében jó is, mert ezek a fordítások a magyar költői géniusz megismerésére alig alkalmasak. Nagyjában azt lehet mondani, hogy a Körmendi és Zilahy-féle regényeknek— előrebocsátva technikai simaságukat, lélektanilag elfogadható mivoltukat — irodalmi szempontból olyan sikerük volt, mint a közepes amerikai regényíróknak, az Ann Parishoknak vagy az olyan német regényírónőnek, mint amilyen Vicki Baum. De hogy ezekből az eredményekből a kritikusok a magyar irodalom gazdagságára következtethettek volna, ez ép olyan képtelenség, mintha azt mondanám, hogy Colette regényei tükrei a francia irodalmi értéknek és ízlésnek vagy hogy Hans Heinz Evers „miszticizmusa” képe a német metafizikai bőségnek. Az a magyar betű, amelynek egyetemes hangja és varázsa keresztültöri a nemzeti határok kínai falát, ismeretlen az Egyesült Államokban. A budapesti kritika „kifelé” hajlandó ezeket a sikereket túlbecsülni, „befelé” pedig még azt a keveset is letagadja, ami megfelel a valóságnak. Meggyőződésem szerint a magyar betű külföldi megértésének és elismerésének egyik elengedhetetlen feltétele, hogy a hazai kritika a magyar alkotók megítélésében csakugyan kritikává nemesedjék s a sikert ne a kiadó minősége, hírneve vagy hirdetési ügyessége alapján ítélje meg, vagy pedig a baráti gesztus közvetítésével, hanem a mű minősége és a világirodalommal való viszonya alapján. Babits Mihály kritikai univerzalitása, Farkas Gyula irodalomtörténeti elfogulatlansága, az az útmutató lámpás, amelyet a többi kritikusnak is követnie kellene. Szinte perverzül kacagtató, amikor a napilapok közgazdasági tudósítókkal iratnak irodalmi kritikákat; a reciprocitás elve alapján ezek után szükséges lenne, hogy irodalmi kritikusok írjanak közgazdasági jelentéseket. Az a kritika, amelyik mondjuk az elemzés és a világirodalomtörténeti ismeretek segítségével észreveszi Földi Mihály regényeiben a mai kor irracionális törekvéseit, s ennek a lelki gazdagságnak észrevevésével úgyszólván kitágítja a budapesti tapasztalati valóság határait, sokkal inkább teljesíti kötelességét önmagával és a magyar írással szemben, mintha esztétikai és filozófiai szempont nélkül (nem beszélve világnézet hiányáról) folyékony frázisokkal és kávéházi cinikus elnézéssel vagy megvetéssel „elintézi” az írókat. Hitem, hogy részben a hazai kritika megbízhatóságán, vagy megbízhatatlanságán múlik, hogy milyen magyar alkotások kerülnek angol fordításban az amerikai olvasóközönség vagy színházi közönség elé. Ha a kritika odahaza a jó könyvnek vagy értékes színdarabnak útját tudja egyengetni, akkor előbb-utóbb ez az út el