Láthatár, 1943 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1943-04-01 / 4. szám

városa, pre orvosa, diéta je choré, musim megnézetni.-' Vagy még érdekesebb, amikor a szlovák főnevek nemét a megfelelő magyar szóban mintegy tiszteletből hímneműnek veszi, holott például a szlovák nyelvben a megfelelő szlovák szó semlegesnemű, így pl.: „Idem pre ten bizonyítvány.“ (A szlovákban to vysvedcenie.) Ugyanezen a vidéken a szlo­vák népdalokban, régi hazafias vagy harci dalo­kban is sok a magyar kifejezés. Ezekről maga a szlovák akadémikusok folyóirata, a Turócszentmártonban megjelenő Slovenské pohlady is megemlékezett annak idején, s Bartók Béla, a Zsiváló magyar zeneszerző dalgyűjtése során megállapította, hogy a szlovák népdalok motívuma kilencven százalékban magyaros, a ráhatás annyira erős, hogy csak a szöveg he­lyi jellegű, de a dalok szláv dalvilággal néha homlokegye­nest ellenkeznek. A magyar hatást a csehszlovák világ sem tudta meg­felelőképen ellensúlyozni. A tizenkilences év első szlovák iskoláiban a szláv történelemben még kilencvenöt százalékig cseh vonatkozások volta­k, s a szláv ráhatás tulajdonképen csehesítés volt. A régebbi szlovák generáció, amely magyar iskolát járt, vagy amely a magyar kultúrával inkább rokon­szenvezett, most már két tűz közé került, vagy meg kellett tartania a régi, magyar hatást, és haladnia kellett a magyar­ság történelmi folytonosság fejlődésével, vagy alá kellett ren­delnie magát a csehesítő törekvéseknek, amelyekkel szem­ben szlovákságát éppenséggel nem tudta kihangsúlyozni. A fiatalabb nemzedék cseh tanárok keze alól kikerülve a kom­pakt szlovák területen csehszlovák nyelvről és irányzatról beszélt, s ab ovo elvetett mindent, ami a magyarságtól szár­mazott, vagy a régi, ezeréves együttélés folyománya volt. Még így is megtörtént, hogy a fiatalabb szlovákok szíveseb­ben olvasták Adyt (Lukács Emil Boleszlav és kortársai), mint Nerudát vagy Jiri Wolkert, bár a csehek nemzeti szem­pontból föltétlenül sokkal közelebb álltak hozzájuk bármely más szláv nyelvtől. A magyar kultúra hatása tehát a szlovák intellekctuellvilágában is mindvégig éreztette jelenlétét. Ami a nyelvhatár életét illeti a cseh időben megtörtént, hogy egy magyar határváros szlovák iskolájába járó cseh anyanyelvű gyermekek az iskolából hazajövet a „Harminc­­kettes baka vagyok én“ kezdetű, akkoriban hivatalosan el­tiltott és irredentának tartott katonanótát énekelték, a magya­rok élénk helyeslésére és a nem magyarok fejcsóválására. Ugyanígy megtörtént, hogy egy cseh postatisztviselő a Szó­zatot az egész főtéren végigbömböltette éppen újonnan vá­sárolt rádiójából, mert mint később mondotta, ennél kedve­sebb dallamot még nem hallott, s azontúl mindig Budapest zenéjét hallgatta. Az iskola feltétlenül igen sokat tehet a ráhatás ellensú­lyozására. Mégis, a nyelvhatáron ez az ellensúlyozás meddő munka volt. A magyarság asszimiláló ereje még az idegen uralom alá került részeken is dominált, s bár sok magyar nemzetiségű, de csehszlovák állami szolgálatban levő, vagy bármiféle érdekből a csehszlovák államnak alárendelt szülő családtagjaival együtt hivatalosan szlovák nemzetiségűnek vallotta magát, mégis az történt, hogy a nyelvhatáron majd­nem minden cseh vagy szlovák megtanult magyarul, míg a magukat kényszerből csehszlováknak valló magyaroknak alig húsz százaléka tudott az állam hivatalos nyelvén, a legtöbb­ször azt is kerékbe törte. A tankönyvek erősen magyarellenes szelleműek voltak, így megtörtént, hogy az egyik magyar középiskolában olyan szlovák olvasókönyvet használtak, amelyben az egyik ol­vasmány címe a következő volt: „Tót nem ember.“ A ti­­zennégy-tizenhatéves magyar tanulók persze szívesen idézték az olvasmány címét, holott annak tartalma szerint ez a mondás onnan származott, hogy a régi magyarok annyira tisztelték a náluk sokkalta derekabb szlávoikat, (tótokat), hogy azt mondták, azok már nem is emberek, hanem Iste­nek. (Boh-Isten, ebből származtatták a „tót“ kifejezést.“­ Érdekes, hogy ezekben az iskolákban a köteles tanítási órá­kon kívül inkább magyar nyelven írt cowboy-regényeiket ol­vasták maguk a szlovák anyanyelvű tanulók is. Talán bár­mit elolvastak volna, ha a csehszlovák hatóságok nemcsak a népies limonádét engedték volna keresztül a szigorú cen­zúrán. A régi ráhatás, illetve kölcsönhatás a magyarság javára dőlt el, amit különösen napjainkban látunk, amikor például a magyar leventeintézmény szinte rohamosan népszerű­söd­ik a szlováklakta vidéken, holott a cseh időben a Sokol nevű cseh, vagy az Orol nevű szlovák tornaegyesületek alig tudtak eredményt felmutatni. Érdemes lenne a nagy háború elmúltával minden vidék kölcsönhatását beható tanulmány tárgyává tenni és ekkor láthatnánk meg pontosan, hogy a szlovák—magyar együtt­élésre és egymásrautaltságra a külön állami élet, s a jelenlegi önálló Szlovákiára milyen hatással volta­k. Minden előzetes megállapítás nélkül is nyugodtan elmondhatjuk, hogy sem a rövidéletű cseh, sem a mai német, inkább nyugati és szociális ráhatás nem volt és nem lesz olyan mértékű, mint amilyen a természetes magyar ráhatás volt. Ezt persze csak a legnagyobb tárgyilagosság és a nyu­godt, derűs mindennapok tudnák és tudják maradéktalanul kimutatni. Sági Farkas István N­ÉGY VILÁGTÁJ KRÓNIKÁJA A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet közleménye ÉSZAK Dr. Zsedényi László felhívást intézett min­den szlovákiai evan­gélikus magyarhoz, hogy jelentkezzék a magyar evangélikus egy­ház szövetségébe. Két évvel ezelőtt a német nemzetiségű hívek kérték az egyetemes egyháztól való elbocsátásukat, a külön német egyházegyetemben való megszervezésüket s azt a szlová­kiai egyetemes egyház engedélyezte is­. Zsinati határozatában, mellyel a német hívőket külön tömörülésbe engedte, megadta a lehetőséget a magyar híveknek is, hogy saját elhatározásuk szerint, vagy bent maradjanak az egyetemes egyházban, vagy kiváljanak a német hívekkel együtt, vagy végül teljesen önállóan és különállóan építsék ki saját egyházukat. Szlovákiában a ma­gyarajkú evangélikusoknak csak egyetlen jóváhagyott alapsza­bályokkal rendelkező országos szervezetük van, ez a Szlovákiai Magyar Evangélikus Szövetség. Ez a szövetség vállalta tehát a feladatot, hogy döntsön az evangélikus magyarok hovatarto­­zandósága kérdésében. Nemrégen volt a Magyar Párt kerületi elnökeinek értekez­lete. Az értekezletet Esterházy János pártelnök vezette. Ester­házy János beszámolójában részletesen ismertette a magyar kérdésekben a szlovák vezető hatóságoknál legutóbb tett lépé­seit és a kérdések fejleményeit. Majd pedig az egyes kerületek­ről szóló helyzetképek előterjesztése következett. E beszámolók során dr. Mertens Alfréd a n­agymihályi, Szepesházy Bertalan a sárosi és Koromzay Frigyes az iglói, Cottely János dr. besz­tercebányai, Vondra József a körmöcbányai, Gyürky Ákos dr. nyitrai, Brogyányi Gyula a privigyei, dr. Borovánszky Antal a nagyszombati, Rappos Gyula a pozsonyvidéki és dr. Neumann Tibor a pozsonyi pártszervezetek viszonyairól adott helyzetjelen­tést. Végül Esterházy János pártelnök összefoglalta a megbe­szélés anyagát és utasításokat adott a felmerült kérdések elin­­tézésére, így pl. a különböző szakosztályok megszervezésével, tagok felvételiével, a tagdíj nagyságával és annak fizetésével kapcsolatban intézkedett minden pártszervre és párttagra köte­lező erővel. A Toldy-Kör február 7-én tartotta 70. évi közgyűlését. 82

Next