Látó, 1991 (2. évfolyam)
1991 / 3. szám - KÁLI ISTVÁN: Jobbkéz-szabály (Regény; II. rész)
nagy odaadásba, úgy tudta róla, hogy az anyagbeszerzés csak átmeneti szakasza lesz életének. A szeme sarkából figyelt és hallgatott. És csak hümmögött, ha olykor egy-egy megjegyzése után azonnal a várható időjárásról kérték ki a véleményét. Aztán nem bírták, jött az elkerülhetetlen. Szürke gomolygás nyomta le a július végi hőséget a főváros forgalmas útjaira, az öreg az egyik útkereszteződésnél belehajtott a sárga jelzésbe, és zavarában vissza akart tolatni, mint egy kezdő. A szolgálatos forgalmi rendőr megjátszotta a szigorút, egy feltétellel hagyta magát kiengesztelni, ha a sarki palacsintásnál kifizetnek neki két túróslepényt meg két üveg sört. Az öreg tökösködni akart, pedig a jogosítványa, a kenyere bánta volna. Porkoláb nem sokat teketóriázott, kifizette a két palacsintát meg a két üveg sört, hozta a számlát, a rendőr markába nyomta, kivette belőle az öreg jogosítványát, bedobta a vezetőfülke nyitott ajtaján, aztán beült a jobb oldali ülésre. Száz méterrel odébb, amint az első sarkon túljutottak, az öreg kiverte a hisztit. Úgy ordított, mint egy kiképző őrmester, amire Porkoláb csak egyet kiáltott: "Kuss!" Az öregbe akkor a fullasztó kánikula ellenére ismét belefagyott a szó, arcbőrére meg zúzmaraként csapódott ki a düh, elfehéredett, és estig fehér is maradt. Porkoláb mereven nézte az utat, úgy mondta: "A furgont megtöltjük szajréval, érti! Valakinek vezetnie is kell. Otthon majd érzékenykedhet, ha akar." Rövid a film, vagy csak elszakadt? Fény gyúr, de a vidámság a fényben is tart. Ki lehet csomagolni az álcahalmazt. Minden, amit a pillanat kínál, viccbe illő. Jó vagy rossz viccbe. — Végre. Ez inkább sóhaj, mint megállapítás. Csak csodálkozni lehet rajta. Porkoláb rácsodálkozik a forrásra: Loga. Egymagában ül, már nincs mellette az ügyfél. — Végre mosolyog is. — Eddig is megtörtént olykor velem. — Soha nem ilyen őszinte derűvel, amióta én ismerem. — Á, éppen ma telt le a szökőév. — Mit akartak? — Hogy vállaljam el a parancsnokságot. — Azon az ember nem kuncog ilyen felszabadultan. — Én nem vagyok ember. — Furcsa módja ez a szórakozásnak. — Majdnem olyan furcsa, mint az állandó kérdezősködés. — Mondom én, maga azzal szórakozik, hogy sérteget. — Nem. Azzal ébresztem rá magam, hogy a helyzetemhez képest néha túl jó kedvem van.