Látó, 2001 (12. évfolyam)

2001 / 11. szám - BOGDÁN LÁSZLÓ: Hosszú búcsúzások (Regényrészlet)

zatlan kisgyereknek beszélt volna a fizika rejtelmeiről - még mindig jöhet a családegyesítés, ő mindenhova írni fog, kérelmezni fogja ezt, az ENSZ-ben, bárhol, efelől ne legyenek Boticsellinek kétségei. Ült a sötétben s igyekezett a felesége szavaira koncentrálni, nem nagyon sikerült, időnként megszólalt, védekezett, igyekezett világosan kifejteni álláspontját a világáról, amelyet egyszerűen nem hagyhat el, mert... de ilyenkor Rodica dühödten szólt köz­be, sértegetni kezdte, s talán azért sem képes felidézni úgyszólván semmit pontosan a saját szavaiból, noha rémlik, nem maradt semmivel adósa egyre dühösebb feleségének, védekezett és vádolt, megint és újult erővel igyeke­zett csoportosítani érveit, de mindez szertefoszlott, elillant, míg Rodica már sírós hangon előadott, egyre ingerültebb kifakadásai - egyszer a vita során feléje is nyúlt, megnyugtatóan szeretett volna végigsimítani a karján, vagy a haján, de felesége ingerülten lökte el a kezét. „Most nem erről van szó! - sziszegte -, könnyű lenne mindent ezzel intézni el" - egymást sokszorozva veszik körül; igen, csak ezekre emlékezik, mintha el lenne átkozva, s egyre magukat látja, amint ülnek a sötétben („Felsőtáborban sötét van, mint a bika szarvában" - ahogy szomszédja, öreg Pelle János szokta mondogatni), és felesége dühtől elfújva, ekkora makacsságtól és korlátoltságtól már-már megijedve („Érdekes - jegyzi meg -, ilyesfajta korlátoltság és makacsság más területeken nem jellemző Boticsellire!"), már-már saját vádjaitól is megret­tenve vázolja fel az ő „boldog jövőjét", vizionálva mi is várhat rá, ha mégis itt marad, ha nem tudja meggyőzni, hogy szerelmük érdekében is, de saját jövője érdekében is, kövesse... Miért is akar maradni? Tanúnak?! Egy elmúló, haldokló világ utolsó tanújának? Nevetséges. Mi az, hogy tanú? Tudja meg, ha eddig magától nem jött volna rá, hogy áldozatnak marad, vagy ami még rosszabb, baleknek, tetszik, nem tetszik, őneki, Boticselli Lajosnak, egy ma­gánzónak ebben a kollektivista őrületben, egy retusőrnek, egy maszek ván­dorfotográfusnak már kiosztották a szerepeket, ezen változtatni (ezt ő maga is jól tudja, tudhatja, csak valami eszelős, érthetetlen konoksággal nem akarja belátni!) nem lehet, egyszerűen nem áll módjában változtatni, nem is beszélve arról, hogy bármikor megjöhetnek, újra visszajöhetnek a délutáni vendégek is! Szóljon, ezt akarja? Az állandó idegeskedést? Az örökös fruszt­rációt? Ebben az őrült és permanens mobilizáltságban akar élni? A végtelen, idülten infantilis kihallgatásokra vágyik?! - amikor holmi kretén, idegbeteg, fafejű bunkók beszélgetnek el vele - kuss, keresztkérdés! - az életéről s bizo­nyítják rá, megcáfolhatatlan érvekkel,­­hiába védekezik, ebben a játékban ő csak vesztes lehet, mindig a kihallgatóinak lesz igaza!) -, hogy ő, Boticselli Lajos tulajdonképpen a nép ellensége s illene már levonni neki is, de nekik is, az államhatalom időnként túlzottan nagyvonalú képviselőinek az ebből adódó következtetéseket! • Szóljon, ezt akarja?! Erre vágyik? !

Next