Látó, 2002 (13. évfolyam)
2002 / 4. szám - SZILASI LÁSZLÓ: Lövétei Lázár László: A névadás öröme
szól), komoly, ironikus (de a többértelműségeket nem irtó), őszinte (pl.: Hazafias lelkűlét), distinktív és alulfogalmazásra hajlamos nyelvű kötetben. Az Állampolgári kötelesség felfüggesztve című szöveg világosan kijelöli e költészet fő csapásirányát: környezetrajz és lelkiállapotok kifejezése helyett, az agora csábításait kikerülve várakozó álláspontra helyezkedni: „minden lehet / legemberibb probléma." (17.) A versszöveg ebben a kötetben egy mögöttes történet terméke, végkifejlete. A textus e történet - mint kontextus - megkonstruálása nélkül érthetetlen. Ám az olvasó által létrehozott történet igaz vagy hamis volta ellenőrizhetetlen. A felelősség hangsúlyozottan az olvasóé, s ennek tudata mindvégig lassú olvasásra késztet. Amire szükség is van, hiszen gyorsabb olvasás közben aligha érzékelhető például, hogy a magyar költészet nagy tragikus kánonja által oly megszokottá vált önmegszólítás e szövegekben a kívülről jövő megszólítás idézése, a függő beszéd által, szimulakrumként jön létre. (Lásd pl.: Mit csinálok a nagyszótárral. Könnyű préda.) A nyelvkritikai attitűd egyébként is igen erős („mindenben nagyobbrészt formulákra hagyatkozunk"), az alakzati tudatosság nem kevésbé („ma a kávéfőző hangja a legpontosabb metafora rám"), a műfaj „száraz akta", de számos (himnusz, ballada, panegirisz, elégia, idill, tragédia, episztola, fabula, epitáfium etc.) sorra vezetik, a költőelődökkel (Petőfivel, József Attilával, Rilkével, Adyval, Weöressel) pedig folyamatos a párbeszéd. És szükség is van erre a fegyverzetre ahhoz, hogy az olvasó elfogadhassa, hogy a vers itt (régi móka) elsősorban értékeket állít. Személyességet, eleganciát, előkelőséget, virtust, egyensúlyt, diszkréciót, korrektséget, filigrán dacot, nemességet, gyöngédséget, tiszta lelket és a fenséges szeretetet (igen, Lövéteinek ugyanaz a baja a vers nyelvével, mint Hayden White-nak a történetíráséval: a fenséges olvadása, a szép áradása), szembeállítva mindezt az igyekvéssel, az óvatossággal, a presztízsféltéssel, a pontossággal, a rohadtul nemes célokkal, a pátosszal, a gúnyos modorral, a félelemmel és az érdekessel. „Ha van új értékrend, van régi bizonyosság." A hangsúlyozott értékállítás az igazságvágyból ered, az igazság alapzatának rekonstrukciójára irányuló vágyból. Furcsa, szokatlan ez, tényleg, manapság. Ám még mielőtt kikiáltanánk metafizika-gyanúnkat, elolvasódik A prognózis vége (61.) című és Az elnapolás természetéről (36.) szóló vers. Az igazság - tudjuk Barthes-tól - az, ami a végén van. A névadás örömében azonban apokalipszis nincs, az ítélet pedig folytonosan elnapolódik. Mi a helyzet tehát az igazsággal, ha az azt kijelölő vég a folyamatos elhalasztódás miatt sohasem jöhet létre? 1997.12.5.Szilasi László