Látó, 2005 (16. évfolyam)

2005 / 6. szám - VÉGH BALÁZS BÉLA: „Kiss emlékek Európáról" (Esszé)

meg nagyszerű gondolatait a pozsonyi országgyűlésen elmondott emlékeze­tes interpellációjához a szegény szatmári nép adózásáról. Nagykárolyba lá­togatva Petőfi így idézi meg alakját és szellemét: „Hát e falak közt hangza­­nak / Nagy szavaid, oh Kölcsey?... / Ti emberek, nem féltek: éppen / E szent helyet ily nagy mértékben / Megszentségteleníteni? / / Nem féltek-e, hogy sírgödréből / Kikéi e megbántott halott? / Hogy sírgödréből ide jő el, / S­­ hogy hallgassatok­­ csontkezével / Szorítja össze torkotok? / / Nem, ő a sírt el nem hagyandja; / De lenn, sírjában, nem hiszem, / Hogy könnyei ne om­­lanának / Éretted, te az aljasságnak / Sarába süllyedt nemzetem!" (Nagyká­rolyban) Petőfinek a nemességre szórt átkait feledve, az egykori Zöldfa utca házsorai között a várkastélyhoz térünk vissza. Természetesen ezen az utcán sem mehetünk végig anélkül, hogy fel ne idéznék szülöttének, Kaffka Margit­nak az egyik leírását a Színek és évekből: „A kertre szolgáló régi konyhaház­ban aludtunk mind a hárman akkor még, egy kedves, öreg szobában, ahol minden régi időkre, a nagymama fiatalságára emlékeztetett. Ez a külön épü­letrész - mondjuk - már háromszáz éves is lehetett, vastag falú, alacsony ház, szemöldökös ablakokkal és feketült, vastag fenyőgerendákkal az alkóv meny­­nyezetén. Balra a konyha nyílott, és a pitvarban volt egy régi tűzhely, szabad kéménnyel." Ezt az épületet tekintik ma is a beavatott látogatók az írónő va­lódi szülőházának, és nem az utcafrontra néző nagyobb házat. Íme, Nagykároly így jelenik meg az én irodalmi térképemen, kihagyva, de nem feledve Bethlen Gábort, II. Rákóczi Ferencet, Károlyi Sándort, Arany Jánost, Gál Józsefet, akik innen választottak feleséget, itt színészkedtek, alka­lomadtán ide látogattak, vagy éppen itt születtek. Emléküket láthatatlan iro­dalmi múzeum őrzi, egyelőre, mivel a városnak a mai napig sem futotta való­ságosra. Nagykárolynak megvan hozzá a múltja, hogy kultúrvárossá váljék, bár a szocializmusban mindenáron iparvárost akartak faragni belőle, a rend­szer után a büszke ipar is megdőlt. Ma minden oszlófélben van, csupán a mű­velődéstörténet maradandó. Európa térképén a nagykárolyi régió kívül esik minden lehetséges földrajzi középponton, sőt az egykori Kelet-Nyugat szembenállás maradványaként a politikában is perifériára szorul, a centrifugális erő objektív törvénye a keleti tömbhöz sorolja. Nagykároly túl van minden Európa számára fontos földrajzi támponton: Bécsen, Budapesten, és mostanában a schengeni határokon. Né­mi öröm az ürömben, hogy néhányan Erdélyhez tartozónak tekintik, fittyet hányva partiumi jellegére, talán ez a szó, Erdély és egyéb változatai (Sieben­bürgen, Transilvania) még megőriztek valamit régi patinájából az arrogáns Nyugat számára is. A nagykárolyi régió, úgy tűnik, elfogadta ezt a tipikusan nagyhatalmi, kultúrarisztokratikus besorolást. Mit is tehetett volna mást? Vi­szont a mai napig sem nyugodott bele abba, hogy Magyarország és Románia is perifériának tekinti, amolyan távoli provinciának, azon a jogon, hogy Buda­

Next