Látó, 2005 (16. évfolyam)
2005 / 6. szám - VÉGH BALÁZS BÉLA: „Kiss emlékek Európáról" (Esszé)
meg nagyszerű gondolatait a pozsonyi országgyűlésen elmondott emlékezetes interpellációjához a szegény szatmári nép adózásáról. Nagykárolyba látogatva Petőfi így idézi meg alakját és szellemét: „Hát e falak közt hangzanak / Nagy szavaid, oh Kölcsey?... / Ti emberek, nem féltek: éppen / E szent helyet ily nagy mértékben / Megszentségteleníteni? / / Nem féltek-e, hogy sírgödréből / Kikéi e megbántott halott? / Hogy sírgödréből ide jő el, / S hogy hallgassatok csontkezével / Szorítja össze torkotok? / / Nem, ő a sírt el nem hagyandja; / De lenn, sírjában, nem hiszem, / Hogy könnyei ne omlanának / Éretted, te az aljasságnak / Sarába süllyedt nemzetem!" (Nagykárolyban) Petőfinek a nemességre szórt átkait feledve, az egykori Zöldfa utca házsorai között a várkastélyhoz térünk vissza. Természetesen ezen az utcán sem mehetünk végig anélkül, hogy fel ne idéznék szülöttének, Kaffka Margitnak az egyik leírását a Színek és évekből: „A kertre szolgáló régi konyhaházban aludtunk mind a hárman akkor még, egy kedves, öreg szobában, ahol minden régi időkre, a nagymama fiatalságára emlékeztetett. Ez a külön épületrész - mondjuk - már háromszáz éves is lehetett, vastag falú, alacsony ház, szemöldökös ablakokkal és feketült, vastag fenyőgerendákkal az alkóv menynyezetén. Balra a konyha nyílott, és a pitvarban volt egy régi tűzhely, szabad kéménnyel." Ezt az épületet tekintik ma is a beavatott látogatók az írónő valódi szülőházának, és nem az utcafrontra néző nagyobb házat. Íme, Nagykároly így jelenik meg az én irodalmi térképemen, kihagyva, de nem feledve Bethlen Gábort, II. Rákóczi Ferencet, Károlyi Sándort, Arany Jánost, Gál Józsefet, akik innen választottak feleséget, itt színészkedtek, alkalomadtán ide látogattak, vagy éppen itt születtek. Emléküket láthatatlan irodalmi múzeum őrzi, egyelőre, mivel a városnak a mai napig sem futotta valóságosra. Nagykárolynak megvan hozzá a múltja, hogy kultúrvárossá váljék, bár a szocializmusban mindenáron iparvárost akartak faragni belőle, a rendszer után a büszke ipar is megdőlt. Ma minden oszlófélben van, csupán a művelődéstörténet maradandó. Európa térképén a nagykárolyi régió kívül esik minden lehetséges földrajzi középponton, sőt az egykori Kelet-Nyugat szembenállás maradványaként a politikában is perifériára szorul, a centrifugális erő objektív törvénye a keleti tömbhöz sorolja. Nagykároly túl van minden Európa számára fontos földrajzi támponton: Bécsen, Budapesten, és mostanában a schengeni határokon. Némi öröm az ürömben, hogy néhányan Erdélyhez tartozónak tekintik, fittyet hányva partiumi jellegére, talán ez a szó, Erdély és egyéb változatai (Siebenbürgen, Transilvania) még megőriztek valamit régi patinájából az arrogáns Nyugat számára is. A nagykárolyi régió, úgy tűnik, elfogadta ezt a tipikusan nagyhatalmi, kultúrarisztokratikus besorolást. Mit is tehetett volna mást? Viszont a mai napig sem nyugodott bele abba, hogy Magyarország és Románia is perifériának tekinti, amolyan távoli provinciának, azon a jogon, hogy Buda