Látó, 2010 (21. évfolyam)
2010 / 4. szám - FÓRUM - SCHULLER ANDRÁS: „Felvilágosodástól napfogyatkozásig’’
jén, mert a narráció minden radikális mozzanata tökéletesen feloldódik a regény egyetlen, óriási fonálból szőtt motívumhálójában, a fény és árnyék szimbolikájában. Valamilyen értelemben a regény minden, szinte bármely apró motívuma kapcsolódik a fény,árnyék, felvilágosodás-napfogyatkozás szimbolikájához. A regényben átfogott időtávlatot szimbolikus értelemben e két szóban foglalhatjuk össze: „felvilágosodástól napfogyatkozásig”. Batsányi János, a felvilágosodás egyik hazai úttörője, a Látó című vers szerzője, ki „vigyázó szemeit” a „ribillióval” egy időben volt képes Párizsra vetni Johann B-ként (micsoda megfordítás: kifordítás!), utolsó napjait száműzetésben élő, jól ismert, szinte az út porához nőtt idegenként tengeti mindennapjait Linzben, teljes napfogyatkozás alatt szenderül végső álomra. A felvilágosodás nemes eszméit, melyeknek egyik itthoni meghonosítójának tartották, Johann B. leginkább a császári hatalom titkosrendőrsége egy-egy fogaskerekeként funkcionáló „hivatalnokának” szájából hallja vissza. Gabrielle B., Bécs egykoron ünnepelt költőnője, a város valóságos Minervája (!) egy száműzött magyar költő élet- és sorstársaként tengődik, akinek a köszönését a hajdan lábai előtt heverő Schubert (akit egyben a romantika /versus Batsányi klasszicizmusa/ egyik előfutáraként szoktunk számon tartani) linzi utazásakor nem is méltatja már válaszra. A Minerva búvóhelye nagyon hangsúlyos metaforája, a fényképezés is a fényárnyék jelenség kettősségét aknázza ki. Az időről időre felbukkanó dagerrotípiák, a fénynyomatok mintha a felvilágosodás fényét, az emberi észt és értelmet lennének hivatva felfogni, és a Descartes után szabadon a minden emberben egyenlő mértékben meglévő rációra apelláló tudást volnának hivatva megszelídíteni és mindenki számára közölhetővé tenni. Csakhogy a regényben a fényképészet kezdetleges formái sokkal inkább hol a szemfényvesztés alakzataiként (Id. Daguerre földrengést és egyéb katasztrófákat szimuláló bécsi színháza, ahol Johann B. egy időben minden délutánját tölti, rossznyelvek szerint melegedés céljából), hol a sors szeszélyeként (a litográfia feltalálása egy véletlennek köszönhető) jelennek meg. Nem véletlen, hogy Johann B. egyetlen barátja, egyetlen társa a számkivetésben Hafner, a litográfus, aki a fény bágyadt visszfényének felfogásával foglalkozik (emellett tehetségét kibontakoztatni nem képes festő, aki egykor Johann B. híres bécsi festőbarátjánál tanult), rendszeresen jelent Batsányiról a titkosrendőrségnek. Az elbeszélés szimbolikus síkját szervező Minerva-motívum szempontjából központi jelentőségű ekfrázist is Hafner műve, s reprodukció csupán. Azt bizonyítandó, hogy ez a nem túl terjedelmes képleírás milyen szerves részét képezi a regény egészén végighúzódó láthatóság-láthatatlanság egymást feltételező, korrelatív egységének (gondolhatunk itt a vakfoltról és egyéb foltokról való értekezésre, mely a rendőrfelügyelő szájából hangzik el, de akár a narráció vakfoltjaira is), elég arra utalnunk, hogy a kép leírása Foucault Udvarhölgyek-interpretációjára játszik rá. A kép úgy van megkomponálva, hogy Arakné sok-sok apró jelenetből összeszőtt fonata kitakarja Minerva szőttesét. Vagyis a mitologéma gyújtópontjában álló vásznak egyikét nem vehetjük szemügyre. Nem nyerhetünk bepil-