Látó, 2021 (32. évfolyam)
2021 / 12. szám - FÓRUM - Szilágyi Márton: Egy indulatos élet regénye (Tolnai Lajos: A sötét világ)
ra, hogy református lelkészként újszülött gyermekéhez „egy tisztességes zsidó házaspárt” kért föl keresztszülőnek,44 vagy éppen egyik haragosát, Nemes Ödönt a nyílt utcán verte meg, s alighanem brutálisan).45 Konfliktusainak a sorozata, amelyet egyoldalúan és minden önkritikát mellőzve, méltatlan szenvedéstörténetként ír le, ezek után szinte természetesek voltak, mert nem egyszerűen környezete gonoszságából, hanem inkább a gyökeresen eltérő kulturális normarendszerek létéből következtek.46 A sötét világ igen tanulságos olvasmány az 1870-es, 1880-as évek magyar irodalmi élete szempontjából. Nem azért, mintha túlságosan sok konkrétumot tudhatnánk meg Tolnaitól az ekkori irodalmiság mibenlétéről vagy éppen az újabb nemzedéki szervezkedések részleteiről. Éppen az az igazi információ, hogy mi mindenről nem esik szó ebben a regényszerű emlékiratban, mennyi mindenről nem látszik tudni a narrátor. Miközben ugyanis nyíltan vagy rejtetten folyamatosan kritizálja a korabeli irodalmi intézményrendszert - szerinte - maffiaszerűen, nepotista módon irányító írói kört (kiemelten persze Gyulai Pált és csak kicsivel óvatosabban Arany Jánost), alig-alig veszi észre azokat az új kezdeményezéseket, amelyek szintén polemikusan (de sokkal inkább esztétikai alapokon) kérdőjelezik meg a domináns irodalmi értékrendet. Tolnai ugyanis egyrészt részletesebben szól az 1870-es évek tragikus sorsú, derékba tört pályát befutó nemzedékének bizonyos tagjairól (Zilahy Károlyról beszél a leghosszasabban, inkább futólag említi Bajza Jenőt és Toldy Istvánt), de például szemébe sem tűnik Asbóth János vagy Reviczky Gyula. Ez utóbbiaknak a nevét sem írja le. S a sort még lehetne folytatni: Mikszáth csak néhány névsorában bukkan föl említésképpen, de Justh Zsigmond vagy Petelei István még így sem ötlik Tolnai Lajos szemébe. Saját nézőpontjából mindezek a szerzők s epikai kísérleteik nem is léteztek, még csak elhárítandó próbálkozásként sem bizonyultak érdekesnek. Ez is jól mutatja, hogy Tolnai szembenállása a Gyulaiféle érdekcsoporttal igen kevéssé volt hagyományértelmezési vagy poétikai gyökerű ellentét: személyes averziók és - vélt vagy valódi - sérelmek hiperbolikusan felnövesztett következményét tárgyiasította az író egy önéletrajzi hátterű narráció keretében, s amit ebben a szerkezetben ki tudott fejezni, az csak a mindent elöntő, igen kevéssé kontrollált indulat miatt tűnhetik valamiféle „társadalomkritikus” vagy éppen „realista” módszer következményének... Hogy azt a két fogalmat említsem, amelyet a Tolnait újrafelfedező és kanonizálni akaró néhány, a Nyugathoz kötődő szerző (mint például kezdeményezőként Ady, majd később Móricz Zsigmond és Németh9z