Látóhatár, 1955 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1955-11-01 / 6. szám
történt, arcomba lehelnek a korán elköltözöttek, fiatalság virul a kisértetarcokon s beletűnődöm az időtlen pillanatba, a Megtalált Időbe, amelyet Proust a roppant mű szimfonikus zárómondatában nagy betűvel írt le. Majdnem négyszázig fut a katalógus számozása. Az anyag egyik é s egyúttal nagyobbik — fele Proust művének a felszínére vonatkozik, a „próbafutamok"-ra s a regényóriás kanyargó, látszólag kusza meséjére, ezt ábrázolják a rokonok és tájak, barátok és könyvek, mágnások, zsidók és japános ízlésű szalonok, templomok és tengeri fürdőhelyek képei. Másik fele az elavuló nyersanyag értelmi átlényegülését tanúsítja a borzalmasan szövevényes kéziratokban, az elavulhatatlan megdicsőülést. Nagyurak és híres dámák páváskodnak a falakon egy letűnt kor divatjában, ünnepelt hím párducok és nőstény tigrisek a századfordulón, Proust fiatalságában, amikor Páris még a világ szíve volt. Tragikomikus múmiák, kriptaszökevények, meghatóak és nevetségesek egyszerre s nagyrészt jelentéktelenek. De annál szívósabb és elevenebb másik létük Proust áttételében, a kígyózó regényben, az óriáskígyóban, amely fölfalta egy emberöltő érzéseit, művészetét és bölcseletét s egyszerre krónika is, költemény is, emlékirat, önéletrajz, kritika, szentenciagyüjtemény, arcképcsarnok s majdnem ótestamentumi ítélet egy társaság felett, amely „megméretett és könnyűnek találtatott." A látogató fölfedező útja a kiállításon éppen olyan fokozatos, mint beavatása a tizenöt kötetes regénybe, amelynek — fájdalom — csak töredékes magyar fordítását Gyergyai Albert végezte volt éveken át, szerzetesi önmegtagadással, „Az Eltűnt Idő Nyomában" címen. Itt vannak Proust arcképei: Jacques-Emile Blanche orchideás portréja, nedves fényű, lomha szemében maliciózus érzéki bánattal, itt van fiatalkori fényképe „bimbózó lányok árnyékában" térdelve vagy a családi ház teraszán Illiersben vagy egy velencei erkélyen, mint egy beteg Chaplins félholtan a Tuilleries kertjében, kiegyenesedve, szédülő vigyázzállásban a közelítő halál szavára, fényképe a halottas ágyon és Dunoyer de Segonzac megrendítő rajzai a szakállas hallottról, aki majdnem semmivé sorvadt a nagy mű árnyékában. Itt vannak tűnt idők szépaszszonyai, gavallérjai, balletrajongói, dilettáns költői és finomkodó muzsikusai, hercegnők, félvilági nők és színésznők, például az „isteni" Sarah Bernhardt, akinek a szalonját körülbelül a naplóíró Justh Zsigmonddal egyidőben látogatta. Aztán barátai és kalauzai a nagyvilági életben: Charles Haas, az egyetlen zsidó, aki bejutott a mágnások közé a Jockey klubba, Bizet felesége — a későbbi Madame Straus — és Anatole France barátnője, Madame Caillavet, mindketten Proust bizalmasai s anyáskodó pártfogói és Robert de Montesquiou, az elfelejtett mágnás költő, aki Charlus néven másfajta, rettenetes halhatatlanságra támadt fel a regényben, mint ahogy Guermantes hercegné, Swann, Vinteuil, Bergotte, Elstir, Verdurin, Norpois, Gilberte néven mind feltámadtak maradandóbb létre azok a francia vagy elpáriásodott román arisztokraták, akik félisteni gőggel és önbizalommal, cilinderben, monoklival s buja virággal a gomblyukban, tornyos hajzattal s hajukban félhold alakú diadémmal, örvénylő selyemszoknyában, tür 304