Látóhatár, 1955 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1955-11-01 / 6. szám
marad! De ha ő se tudta — még ez a fáradhatatlan elme se tudta! — összebékíteni az időtlenségre sóvárgó művészösztön s az idő rabságában sínylődő emberi lét ellentétét, mégis annyi új titkot tudott meg s adott továb az emberről az idő ellen harcolva, mint egyetlen nyugati író sem s az oroszok közül legfeljebb Dosztojevszkij, talán ő sem. Tökéletesen megváltoztatta a regény távlatát; a hagyományos nyugateurópai regény lehúzó képhez hasonlít az ő mélységábrázolása mellett. Regény-e azonban „Az Eltűnt Idő Nyomában"? Jellemző, hogy a regényírók közül inkább az idegenek érdekelték s azokat is fordításban, jórészt fiatalon olvasta. Balzac és Flaubert a mestere volt ugyan, de honfitársai közül a nagy levélírók, moralisták és emlékírók foglalkoztatták igazán vagyis a francia irodalom legmagasabb osztálya: Montaigne, La Rochefoucauld, Madame de Sévigné, Saint Simon és Chateaubriand. „Testre szabott" előadásuk, a személyre épített műfaj, az egyes szám első személyben gondolkozó írók szóltak a szivéhez. Mert, amint említettem, Proust regényében a kortörténet mégis csak járulékos s a nyüzsgő emberfauna csupán arra való, hogy rajtuk keresztül visszataláljon az igazi valósághoz magamagában. Az egyén élete örökös személyváltozásokból áll, ő azonban gondosan kielemzett emlékei útján hozzá akart férkőzni a változatlan személyhez, igazi életéhez az öntudat legmélyén. Művében három századeleji áramlat futott össze, a kor három uralkodó irányzata: impresszionista látásmód, relativista bölcselet és beleélő, intuitív módszer. Valósággal ő a torkolata annak a gondolkodásnak, amely a reneszánsz nagy vízválasztóján eredt, jóval a polgárság uralma előtt, de végső szakaszán a polgári társadalom szétoldódó tudatát tükrözte. Vállalkozása ősi eredeténél ott van a descartesi tétel: „de ne chercher plus d'autre science que celle qui se pourrait trouver en moi meme", ne keressünk más tudományt, mint ami bennünk van. A külső valóság megismerhetetlen, belső valóságunk azonban kiismerhető, ha valahogy hátába kerülünk az időnek, amely folyton szétoldja személyiségünket, feloldozza belső egységünket s játékaival új és új látszatembert csalogat ki belőlünk. Ha azonban az idő én bennem van, ha én parancsolok neki, emlékeimben eltalálhatok igazi énemhez, mert van valahol a tudatom mélyén egy titokzatos édenkert — Proust elvesztett gyermekkori kertjének a lelki mása —, ahol egyesül minden pillanat, az emlékező visszaszerzi belső egységét s elmerül a misztikusok gyönyörében, amelyet egy-egy emlék boldogító, időtlen izében Proust már korábban megkóstolt. A vállalkozásnak diadallal felérő hősi kudarc volt a vége. Proust nem jutott el az áhított édenkertig. Ha nincs változatlan kívülálló Valóság, amelyről lepereg az idő, nincs állandó belső Valóság sem az idővel szemben. Vagy megfordítva: csak akkor van lelkünk változatlan Valósághoz horgonyozva, a prousti „igazi élet“-hez, ha hiszünk egy változatlan kívülálló Valóságban is. Proust vallásos hit nélkül arra törekedett, amit az egyházatyák és misztikusok elértek az Isten szemléletében és szeretetében. A másik út a belső bizonyosság felé a meghamisítatlan, századeleji marxizmus lett volna: hit az átalakítható külső valóságban, amely