Látóhatár, 1967. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9-10. szám
A főhadnagy úr a Túr folyócskában fürdik szűzanya mezítelen, vagyis: anyaszült meztelen, de csak a fejét mutatja a víz, amint úszkál, játszik és halat, meg rákot próbál fogni a part alatt. A vízben hidegebb és langyosabb áramlások váltakoznak, János arcán is. Egy dallamot dúdol, miközben úszva és gyalogolva ereszkedik lassan a vízzel s matat, keres a part alatt. Egy harcsát fog, s egy rák is markába kerül. Mondja is aztán a dal szövegét: - Vésztő alatt, Vésztő alatt folyik el a Berettyó. Elgondolkozik: - Ez tulajdonképpen nem igaz. Legalábbis túlzás, hiszen Vésztő alatt a Kőrös folyik. Ez a dal jött valahonnan, vagyis hozta valaki s nem akarta a vizet átalakítani Kőrösre. Hiszen nem is lehet. Meg aztán minek is. Nincsen olyan messze Vésztő a Berettyótól. Megint dúdolja s gondolkozik. Elgondolkozik. Teste a vízben mozog, nyaktól lefelé, s a víz felett az esze jár. Nemcsak a próféták, a világ nagy bölcsei, meg biztosan a kisebb bölcsek is sokat beszéltek, ha magukban voltak, hogy kifejezzék a legnehezebbet: mi a teendő. Távoli visszhang: halk ének szüremlik a nádason, füzesen át, a Berettyót Vésztő mellett elcsorgató halkan, dúdolva megeresztett földrajzi tévedés szünetekkel, megszakításokkal, lám visszaszálldogál. Női nevetés: - Magyar nők nevetése! - Mi a teendő! Ezt hamarosan el kell dönteni. Amint a suttogva terjesztett ének megújul, amint tovább hangzik - folytatódik, az már olyan, mint a természetbe átvitt gondolat, gondolatátvitel ember és természet flóra, növényzet és ember, lelkes lény között. „Vésztő alatt, Vésztő alatt folyik el a Berettyó. Beleesett, beleesett Miklós huszár lovastól. . Nem János énekel. Ő csak hallja, figyeli a természetet. S a természet vetkőzik. Vetkőzik és úgy énekel. Négy nő vetkőzik a parton, zöld gyephajlaton, bokrok öblében. Négy asszony. - Tehát igaz! A vésztői asszonyok! Fürödni akarnak! A főhadnagy végignézi a négy szép katonafeleség vetkezését. Nem mezítelenre, csak mezítlábra, ingvállra merészelnek levetkőzni. Van, amelyik ülve hántja le magáról a blúzt, abból bizony keveset látni. El is takarja társa, aki előbb magas kontyba felköti fonatait, hogy megóvja majd a víztől: ez tenyeres-talpas, izmos lábaszára kemény, széles csípőbe fut össze az ing alatt. Haját igazító karja is olyan erős, mintha már a bölcsőben kezdte volna a kenyérdagasztást. Most feltápászkodik, akit eltakart a dagasztó izmos - ülve nem tudta letolni a szoknyát magáról. Ez sem gyengécske, de nagyobb termetű s megbuktatta vállát a gyönge korban elkezdett felnőtt munka: az iskolából ment férjhez. - Az alsó szoknyát fennhagyjam? - Te bolond! Minek hagynád! - neveti, aki a bokorra aggatja felső ruháját. Nagyvérű asszony - pruszlikja alatt melltartó, szinte sötétlik - sejlik messziről páros hatalmas keble-bimbója. János lehajtó tűzvesszők védelmébe húzódik a látvány elől. Röstellnie kell a nézést, de meg nem hátrálhat. Ismeri a nőket, ha nem is tudná hirtelen néven nevezni őket. - Nem az én iskolámba jártak. Ajka száraz, majd meg hirtelen elnedvesedik. A bokor mögül kombinéban lép elő, nem kényeskedve, talpát azonban mégis úgy csúsztatja előre az ismeretlen füvön, amint libapásztorok közelednek előre a friss tartón, s nem a lába alá néz, hanem a többiekre. Vajon nézik-e őt. Két kezével ezért Vénusz-mód takarja magát, de időt ad társnőinek a csodálkozásra, s neheztelne is, ha nem szisszennének fel társai: - Az anyád ne sirasson! - Hű, micsoda kombinétod van! - Takard, takard, mert ellopja valaki! Ennyi elég is neki, nem várt többet - egy fűzfagallyba kapaszkodva vízbe csússzam Combján felcsúszik a selyem, de a három asszonyt nem botránkoztatja meg. - Ida! - mondja magának János - Ida! De hiszen ő nem szereti az urát! Mégis eljött utána? 823