Létünk, 1990 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1990-07-01 / 4-5. szám
pedig a magyar irodalomra gondolunk - akkor Bródy Sándor. így van ez a köztudatban, mert ez az irodalmi valóság. Az elméletírók elsősorban Zolához kötődnek, az ő munkái alapján ítélnek az irányzatról, melynek magyar vonatkozásai mindenekelőtt Bródy munkásságában érhetők tetten. Természetes, hogy Bori könyvének legterjedelmesebb fejezete is Bródyval foglalkozik, már-már önálló kismonográfia ez, amelyben egyfelől időrendben ismerkedünk meg a „kis Zola” műveivel, regényeivel és novellásköteteivel, meg a „naturalizmus megújított” programját tartalmazó, egyedülálló vállalkozással, a Fehér Könyvvel, melyben Bródy vegyesen mindent közöl, mindent ír, s amely éppen ezért az irányzat műfaji keresztmetszetét nyújtja. De a tények, a művek megismerése mellett legalább olyan fontosak azok a megjegyzések, amelyeket Bori szinte észrevétlenül sző be irodalomtörténeti értelmezésébe, minthogy Bródy „az elbeszélésekben emberi sorsokként interpretálja mindazt, ami az akkor modern, új életforma közvetlen vagy közvetett következménye volt”, amiből kitetszik, hogy az irányregényeket kedvelő naturalizmus magyar szépirodalmi megnyilvánulásai művekként, műalkotásokként is figyelemreméltók. S ahogy egy másik helyen írja Bori, nagyon lényeges, hogy bár Bródy a „társadalmi szokások történetírója, de megmarad az egyéni esetek, jelenségek rögzítésénél”, s ami közben áthatja „az a maga kora modern életének a tudata.” És Bori pontosan ezt keresi a vizsgált művekben. Éppen ilyen meggondolásból, okból említi, fedezi fel több ízben is a szexuálpatológiai kézikönyvet ekkortájt megjelentető Krafft-Ebing hatását. Bori Bródy-portréja kétségtelenül jelentős irodalomtörténeti jelentőségű fejezete a könyvnek, amelyben azonban a szerző nem úgy akar irodalomtörténetet írni, hogy filológus pedentériával mindenkit és mindent számba vesz. Bori nem összefoglaló munkát ad, hanem arra vállalkozik, hogy egy irodalmi jelenség, mint ez esetben a naturalizmus, leírásához a legalkalmasabb, a legkifejezőbb példákat vonultassa fel. így, ennek az elvnek megfelelően készültek a Bródy naturalizmusát bemutató fejezetet követő Petelei-, Gozsdu- és Tömörkény-portrék, melyekben egyfelől az illető opusból emel ki Bori olyan mozzanatokat, amelyek jellemzőek az irányzatra, másfelől pedig sajátos, egyedi momentumokra hívja fel figyelmünket, olyanokra, melyek később helyet kapnak az irányzat fontos fogalmainak jegyzékén is. A szociográfiai hajlamú Petelei művei (Falusi gyönyörök, Mezőségi út) a valóság szocio-földrajzával, a helyzetjelentés műfajával tágítják a naturalista prózát. Gozsdu Elek biológiai determinizmusfelfogásával árnyalja a magyar naturalizmust, aminek regénye és novellái pesszimizmusának alapja, kiindulópontja, hogy nincs összhang „a természet törvényei és az emberek által tekervényes elméletek alapján megalkotott, úgynevezett társadalmi törvények között”. Prózavilága patologikus, hősei „rendre olyan körülmények közé kerülnek, pontosabban: kerültek valamikor, amelyek odahatottak, hogy megzavarodva, testben-lélekben sérülten az úgynevezett élet peremére kerüljenek, s ott tengessék életüket átkozódva vagy lemondóan, rezignáltan”. Gozsdu esetében, kinek hősei rendre vesztesek az élet ellenében, Bori jelzi például azt is, hogy munkáiban a szimbolista-szecessziós ízlés, szemlélet és ábrázolás nyomaira lehet bukkanni, ami a művek jellemzésén túl is érdekes mozzanat, hiszen az irányzatok összefonódására mutat, és - ez sem mellékes - szinte már jelzi, mivel fog a modern magyar irodalom irányainak kutatója, értelmezője a naturalizmus után foglalkozni. Tömörkény Istvánról írva előbb felveti a szakirodalom bizonytalankodását, hogy vajon naturalista íróról van-e szó, majd mintegy ennek megválaszolásaként elemzi a tömörkényi novellavilágot, nyomatékosává ennek a népéletben gyökerező jelle