Létünk, 1990 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1990-07-01 / 4-5. szám
gét, néprajziságát, melynek a novellákban történő részletező bemutatása lesz, lehet a bizonyíték a naturalizmus mellett. Borinak Tömörkényre írói világa miatt volt szüksége, Thuryra pedig mert a „sötétség” írója, aki ezt sajátos formában, úgynevezett tárcanovellákban nyújtotta át olvasóinak. Thuryval teljesedik ki az a novellatípus, amely fölöttébb közeli rokonságban van a hírlapírással, az újságműfajok közül a riporttal, ami valójában az egész irányzat íróit Bródytól kezdve jellemzi. Bródyhoz hasonlóan nagyobb helyet kap Justh Zsigmond, Bori régi témája, aki miután a legilletékesebb helyen, Párizsban ismerte meg, szinte szociográfikus alapossággal az irányzatot s művelőit, majd meglelve a francia naturalisták világnézetében „szemléletének és munkamódszerének a modelljét”, rövid idő alatt néhány regényt ír, melyek pesszimizmusát couleur local-izálta az általa ismert magyar viszonyok közé, talajára. De francia példa, Zola, vezényelte Justhot akkor is, amikor regényciklust tervez, melyben szinte az egész magyar társadalmat bemutatja, a „felső-magyarországi oligarcha-világ”-tól Erdélyen át a korabeli Pestig. Terve, ha nem is valósult meg teljes egészében, de Genyó Julcsa című regényéről fontos megjegyezni, ahogy azt Bori is teszi, hogy a „magyar naturalizmus történetében” a legfigyelemreméltóbb Justh-mű, melynek sajátossága, hogy egy létbizonytalanságban élő közösség, a gányók életének, szokásainak társadalomismereti értékű, de ugyanakkor naturalista karakterű regényes képét adja. Ugyancsak Justhtal tűnik fel az irányzat prózájában a spleen, a kor lelki betegsége, a morbus baudelaire-ikus, amely majd összeköti a tizenkilencedik század derekát és századunk első évtizedeinek irodalmát. Ennek a sajátos lelki kórnak az elterjesztése, akárcsak a „szokás, az ízlés, a viselkedés, az erkölcs” irodalomba emelt szociológus ábrázolása is, Justh nevéhez fűződik. Ő is olyan író, akit csak újabban kezdünk felfedezni, s ebben nem kis érdeme éppen Bori Imrének van. Mint ahogy lesz nyilván abban is, hogy a feledés, a mellőzés ingoványából kiemelte Kabos Edét és Kóbor Tamást, akiknek egykoron sok kötete jelent meg, az antikváriumok polcai most is tele vannak ezekkel a kiadványokkal, de a tudós világ nem értékelte őket különösképpen. Bori sem értékeli túl Kabost és Kóbort, nem is foglalkozik részletesen munkásságukkal, de szükségesnek látja felemlíteni őket, hogy a naturalizmus „csevegő” változatára figyelmeztessen, illetve Kóbor esetében rámutathasson a siheder nagyváros, Budapest, ábrázolásának sajátos, a nyomorról írt novellák csattanóival történő feloldására. Külön fejezetet kap Bori Imre naturalizmus-könyvében Jókai Mór, a szerző számára Krúdy mellett nyilván legfontosabb prózaírónk. Csak látszatra különös, hogy Jókai is helyet kap az irányzattal összeköthető írók galériájában, valójában több köze van hozzá, mint ahogy a romantikus Jókai felől szemlélve ezt a hatalmas opusról gondolnánk. Bori szerint Jókai is francia földön, mintákon ismerte meg a naturalizmust, mint Csiky, ott kaphatott bátorítást olyan művek írására, mint az Asszonyt kísérő Istent kísért, a Gazdag szegények, A lélekidomár-ebben a körülmények kapnak nagy szerepet -, a Tégy jót - ebben az átöröklődés, az ősök által történő determináltság fogalmazódik meg, A fekete vér és a Nincsen ördög, hogy a sor végén feltűnjön az a Jókai-mű is, amelyet a magyar naturalista próza egyik klasszikus műveként tartunk számon, a Sárga rózsa. Ez a regény „kifogástalan naturalista módon készült”, amit anyaggyűjtése és megírása, jegyzőkönyv hitelességű valóságigénye bizonyíthat, ez szolgálhat alapul arra, hogy az irányzatot értelmező, leíró irodalomtörténész megállapíthassa, a Sárga rózsában a „naturalizmus kánonjának fő pontjait rendre megtaláljuk”. A kötetet záró rövid fejezetben a szerző visszapillant és előretekint. A naturalizmus előzményeként említi Tolnai Lajost, akit „egy manipulált valóság