Kegyestanítórendi kisgimnázium, Léva, 1879

I. A VIRÁGRÓL. Virág! Annyiszor használt, oly közönséges és mégis oly kedvesen hangzó szó, miszerint még azok is, kik mulat­tató olvasmányt keresve e sorok végigolvasását unalmasnak találják, bizonyosan szentelni fognak egy rövidke pillanatot an­nak megtekintésére, minő szempontból képezi tárgyát a virág a jelen értekezésnek. Hiszen a virág szinpompájával, édes illatával tért hódított magának s az érző ember szeret vele foglalkozni, mióta először ráakadt.­A nők mint a természettől nyújtott ékszert fogadják; kelet ábrándos légkörében mysticus nyelv szavaivá avattatott föl; a költők a virágról vett hasonlatokkal színezik képes beszédőket s a festők a virágok változatos gaz­dagságából alkotott him­es rétszőnyegtől tanulták meg a sziki­­változat pompájával hatni. Épen ez okból szükségesnek mutatkozik mindenek­előtt, annak megjelölése, mily szempontból veszszük tárgyalás alá a virágot, nehogy a czím—mint fényes kirakat—olyasmit ígérjen, mit vásár esetében az értekezés nem ad. Az alábbi sorokban, mint a növénytest egyik kép­letéről fogunk■ a virágról szólni, tehát természetrajzi szem­pontból. Ha ily szempontból a virágnak fogalmát meghatá­rozni akarjuk, mindenekelőtt az tűnik föl, hogy ellenkezésbe jövünk mindazokkal, kik a virágot a regényesség szemüvegén át akarják vizsgálni. Ezek előtt ugyanis a virág egy illatozó „csecsdj^^“ mely értékét íideségében, pompázó színeiben, míg előttünk nem a szín, nem az illat az, meh^^^^^H­a virág ügyeimet érdemel, hanem azon ké-

Next