Levéltári Szemle, 42. (1992)
Levéltári Szemle, 42. (1992) 2. szám - MÉRLEG - Márfi Attila: A Völgység két évszázada. Szerkesztette: Szita László és Szőts István. Bonyhád, 1991 / 88–90. o.
sajnos, lehetetlen külön-külön értékelni és ismertetni is. Ezért csak egy-egy dolgozatot kiragadva próbálom bemutatni a tanulmánygyűjteményt. Az egyes dolgozatok kiemelése részemről talán önkényes, de ennek ódiumát vállalom. A Völgység utóbbi kétszáz éves történetében döntő szerepet játszó német nemzetiségről több tanulmány is szól. Azt is mondhatnánk, hogy a régió német ajkú lakosságának gazdasági-társadalmi-politikai és kultúrtörténetét végig követhetjük e kötetben. S itt elsősorban olyan, a nemzetiségtörténettel foglalkozó, már elismert szerzők tanulmányait olvashatjuk, mint Fehér István, Füzes Miklós, Szita László és Tilkovszky Lóránt. Az ő nevük azért kívánkozik az élre, mert e témakörben több évtizedes kutatási eredményekkel bírnak. Elismerés illeti a szerzők arra való törekvését, hogy teljes objektivitással igyekeztek megközelíteni az eddigi tabu témákat és a politikailag jó ideig nem szalonképes kérdésköröket. Így fontos megemlíteni Fehér István: „A magyarországi németek kitelepítésének nemzetközi és hazai összefüggései" c. dolgozatát. A szerző korábbi publikációi nélkülözték a teljes tényszerű megközelítést. Itt már teljesebb képet kaphatunk a német kitelepítés tragédiájáról, az eddig megjelent „hivatalos értékelésekkel'' szemben. A szerző dolgozatában arra inspirál, hogy a német kitelepítés kérdéskörét átfogóan lenne szükséges megvizsgálni. Ne szorítkozzon ez csak a mai Magyarország területére, hisz a kitelepítések egész Közép- és Kelet-Európát érintették. Tilkovszky Lóránt rövid, de új kutatási eredményeket tükröző tanulmánya a déltiroli és a dunántúli német etnikum sajátságos politikai helyzetét és megítélését ismerteti. Ebben a dolgozatban is megfogalmazódnak új végkövetkeztetések. E két szerző publikációjával szoros összefüggésben áll Füzes Miklós „Völgységi forgószél" c. tanulmánya. Ebben a szerző összefüggő értékelést ad számadatokkal alátámasztva a koalíciós időkben lezajlott erőszakos áttelepítésekről. A régióban lezajlott tragikus népvándorlásoknál maradva felhívnám a figyelmet Tóth Antal, V. Kápolnás Mária, Kőhegyi Mihály, Tóth Ágnes és Solymár Imre a tolnai németség és a betelepült székelység kérdésének komplexumába tartozó új megközelítésű közléseire. Engem elsősorban a publikációk dokumentum-érzékenysége ragadott meg. E tragikus időket minden értékelés, tudományos szintézis nélkül is korhűen dokumentálják az itt közölt művek. S ebben a dokumentumokra épülő forrásfeltárásokban vélem felfedezni azt a követendő modellt, amit a jövő kutatóinak érdemes lenne elfogadni. Időben pár évtizedet visszalépve egy olyan dolgozatra hívnám fel a figyelmet, mely a Völgységi járás századforduló kori kivándorlási mozgalmáról ad újszerű tájékoztatást. Ismert, hogy e témakörben számos önálló mű és résztanulmány is megjelent. Mégis Szili Ferenc tanulmánya olyan momentumra világít rá, ami egészen új történelmi látásmódból fakad. Az eddig ismert gazdaságitársadalmi és politikai kényszerítő okokon kívül a szerző azt a belső motiváltságot is megpróbálta érzékeltetni, ami a végzetes lépésre sodorta az új hazát keresőket. Ezenkívül a leendő új haza képe is differenciáltabban jelenik meg, bizonyítva, hogy ez a kérdéskör sem szorítható az eddig kialakult sablonos képbe és költői túlzásokba. Az ismertetett számadatok, paraméterek nagyszerűen alátámasztják Szili újszerű megállapításait. Örvendetes ténynek tartom, hogy négy évtizedes kényszerű elhallgattatás után újból előtérbe került a magyar nemesi társadalom történetének kutatása. Kötetünkben három szerző is e témakörben jelentkezett önálló tanulmánnyal. Név szerint Dobos Gyula, Glósz József és Ódor Imre, összességében azonban annyit elmondhatok róluk, hogy munkásságuk az egész régióban egyedülálló.