Egyetemes Magyar Encyclopaedia 2. Aka-Amerika (Pest, 1860)

A - Almos vezér

sértve érze magát bátyjának az ország érde­kében tett amaz intézkedése által, s ezóta en­­gesztelhetlen ellensége, boszút forralt ellene. Gyűlölete oly féktelenné vált, hogy még a hon­árulás bűnétől sem borzadt vissza, csakhogy bátyján boszút állhasson. 1103-ban, mialatt Kálmán Dalmatában nagy tervének valósítá­sán munkálkodott, Almos titkon hadakat gyűj­tött bátyja ellen. Kálmán ennek hírére gyorsan visszatérvén, sereget vitt a fellázadt testvérre. Az ellenséges hadak Várkonynál, a Tisza két partján találkoztak egymással. Az uraknak azonban egyik részen sem volt kedve ok és haszon nélkül pazarlani a polgári vért. A feje­delmektől tehát fegyverszünetet eszközlenek, s ez alatt mind a két részről összegyűlvén, el­végezték, hogy egymással nem fognak har­­czolni , ám vívjon egymással, ha úgy tetszik, a két testvér, s a­ki győz, az legyen királyuk. Kálmánnak, ki maga is fájlalá a viszályt, úgy látszik, tetszék a határozat, de Almos még gyáva is volt. A hadak, tehát szétoszlottak, a­nélkül, hogy a testvérek őszintén kiengeszte­­lődtek volna. Legalább Almosról bizonyos, hogy gyűlöletét folyton ápolta szívében bátyja ellen ; s midőn ez 1106-ban ismét Dalmatiába távozott, ő a Passauban időző V. Henrik német királyhoz szökött, tőle Kálmán ellen segedel­met kérendő. Henrik, ki már ifjúságában is aljas jelleműnek bizonyitá be magát, szivesen avatkozott volna a magyar ügyekbe; de most Olaszországban, a pápával lévén baja, csak ígéretekkel bocsátá el a honáruló vezért, taná­csolván neki, hogy míg jobb alkalom nyílik, bűnbánatot színleljen bátyja iránt. Kálmán előtt nem lehetett titok öcscsének fondorkodása, de gyöngeségét megvetve, megbocsátott a visz­­szatérőnek. Álmos azonban most is folytatta áskálódásait, és miután híveivel egy újabb lázadás tervében megegyezett, Lengyelországba szökött, s onnan némi segélyhadat nyervén, Abaujvárt erőhatalommal elfoglalta. De Kál­mán, ki már résen állott, pár nap múlva a vár alatt termett s azt körültáborolta. A lázadó vezér ily hamar nem várta a királyt, s mivel még pártfelei sem gyűltek volt melléje, győze­­delm­et nem remélvén, színleléssel kívánta meg­előzni a bizonyos vereséget. Mielőtt tehát az ostrom megkezdetnék, a király táborába nyar­gal, s lábaihoz borulva könyörög bocsánatért. Kálmánnak megesett szive a megalázott test­véren ; őt kebléhez emeli, s nemcsak neki, ha­nem kérelmeire czinkos társainak is megke­gyelmez. A megtértnek látszott vezér az általa nem rég alapított dömösi klastromba távozott, an­nak ünnepélyes felszenteléséről intézkedendő. Általa meghívatva, az ünnepélyre Kálmán is megjelent, de értesülvén, hogy öcscse élete el­len áskálódik, őt elfogatni határozta. A püs­pökök azonban most megkérlelték őt, s a test­vérek esküvel ígérték egymásnak a békés egyetértést. Azonban ennyi szószegés után már nem hitt öcscsének a király, s érzelmeit egy va­dászat alkalmával hívei által ügyesen kikém­­leltetni kívánta. Almos észrevette a szándékot s miután ellenséges indulatát szándékosan el­árulta, 1107-ben karácson táján ismét V. Hen­rikhez futott Németországba. Kálmán mit sem ügyelt reá s 1108. tavaszán, hogy kedven­cz tervén működjék Dalmatiába utazott. Ez ked­vező alkalom volt Henriknek a betörésre. A nyár végén tehát, míg Szvatopluk cseh hercze­­get a Vág felé küldé pusztítani, maga Pozsonyt táborolta körül. De kudarcz lett a vége had­járatának. Kálmán szövetségese, Boleszláv lengyel király nem sokára Prágára tört és Szvatoplukot visszatérni kényszerité. Henrik pedig, értesülvén Kálmán közeledtéről, az ed­dig sikeretlen ostrommal felhagyott, s kitaka­rodott az országból. Álmos ezután, kinek Henrik az utóbb meg­kötött békében szinte kegyelmet eszközölt Kálmántól, tán hogy ezt javulásáról meggyőz­ze, vagy szégyenérzetében annyi kudarcz után, 1109. végén a szent földre zarándokolt. Való­ban szerencse volt volna, mind magára, mind bátyjára nézve, ha onnét többé vissza nem tér, mert a zarándoklat sem változtatta meg nyugtalan hiú lelkét. Midőn visszatért, Kál­mán neki, a szenvedélyes vadásznak, minden­ben keze ügyére volt, hogy békében élhessen e szenvedélyének; de Almos most sem maradt nyugton. Kálmán 1113-ban gyakran súlyosan betegeskedett; s tán épen ez indította Álmost, hogy újabb fondorlatokban törje fejét. A ki­rály , mig ép erővel tartható kezében a kor­­mányrudat, mint annyiszori megkegyelmezése tanúsítja, nem tudott félni gyönge öcscsétől; de halála esetére féltette tőle egyetlen fiának a még kis korú Istvánnak koronáját, féltette or­szágának nyugodalmát. Aggodalma, féltékeny­sége egyre nőtt a nyavalyával, mely őt kínos főfájásokkal gyötörve, néha csaknem eszmé­letétől is megfosztá. Ilyenkor történhetett, hogy tanácsosaitól is bujtogatva, Almost és fiát Bé­lát megvakittatni és a dömösi klastromba zá­ratni parancsolta. Már néhány hónapig való­nak a világtalanok a klastromban, midőn egy Benedek nevű ember újabb parancscsal érke­zik oda, hogy Almost megölje. De a jámbor szerzetesek, kik neki klastromjokat köszön­hették, védelmére kelének s megmenték a ha­láltól. Kálmán nem sokára meghalt, s a gyer­mek István alatt egy ideig békében élhetett a vak Almos klastromában. Mintegy tizenhárom év folyt le igy a vi­lágtalan Almos életéből, midőn István ellen 1127-ki orosz hadjáratában néhány ur összees­küdött. Részese volt-e annak Almos, vagy leg­alább az ő érdekében történt-e az, bizonyta­lan : csak azt tudjuk, hogy midőn a király az összeesküdteken kegyetlen boszút állott, Al­mos is tartván hevességétől, néhány híveivel

Next