Egyetemes Magyar Encyclopaedia 2. Aka-Amerika (Pest, 1860)
A - Almos vezér
sértve érze magát bátyjának az ország érdekében tett amaz intézkedése által, s ezóta engesztelhetlen ellensége, boszút forralt ellene. Gyűlölete oly féktelenné vált, hogy még a honárulás bűnétől sem borzadt vissza, csakhogy bátyján boszút állhasson. 1103-ban, mialatt Kálmán Dalmatában nagy tervének valósításán munkálkodott, Almos titkon hadakat gyűjtött bátyja ellen. Kálmán ennek hírére gyorsan visszatérvén, sereget vitt a fellázadt testvérre. Az ellenséges hadak Várkonynál, a Tisza két partján találkoztak egymással. Az uraknak azonban egyik részen sem volt kedve ok és haszon nélkül pazarlani a polgári vért. A fejedelmektől tehát fegyverszünetet eszközlenek, s ez alatt mind a két részről összegyűlvén, elvégezték, hogy egymással nem fognak harczolni , ám vívjon egymással, ha úgy tetszik, a két testvér, s aki győz, az legyen királyuk. Kálmánnak, ki maga is fájlalá a viszályt, úgy látszik, tetszék a határozat, de Almos még gyáva is volt. A hadak, tehát szétoszlottak, anélkül, hogy a testvérek őszintén kiengesztelődtek volna. Legalább Almosról bizonyos, hogy gyűlöletét folyton ápolta szívében bátyja ellen ; s midőn ez 1106-ban ismét Dalmatiába távozott, ő a Passauban időző V. Henrik német királyhoz szökött, tőle Kálmán ellen segedelmet kérendő. Henrik, ki már ifjúságában is aljas jelleműnek bizonyitá be magát, szivesen avatkozott volna a magyar ügyekbe; de most Olaszországban, a pápával lévén baja, csak ígéretekkel bocsátá el a honáruló vezért, tanácsolván neki, hogy míg jobb alkalom nyílik, bűnbánatot színleljen bátyja iránt. Kálmán előtt nem lehetett titok öcscsének fondorkodása, de gyöngeségét megvetve, megbocsátott a viszszatérőnek. Álmos azonban most is folytatta áskálódásait, és miután híveivel egy újabb lázadás tervében megegyezett, Lengyelországba szökött, s onnan némi segélyhadat nyervén, Abaujvárt erőhatalommal elfoglalta. De Kálmán, ki már résen állott, pár nap múlva a vár alatt termett s azt körültáborolta. A lázadó vezér ily hamar nem várta a királyt, s mivel még pártfelei sem gyűltek volt melléje, győzedelmet nem remélvén, színleléssel kívánta megelőzni a bizonyos vereséget. Mielőtt tehát az ostrom megkezdetnék, a király táborába nyargal, s lábaihoz borulva könyörög bocsánatért. Kálmánnak megesett szive a megalázott testvéren ; őt kebléhez emeli, s nemcsak neki, hanem kérelmeire czinkos társainak is megkegyelmez. A megtértnek látszott vezér az általa nem rég alapított dömösi klastromba távozott, annak ünnepélyes felszenteléséről intézkedendő. Általa meghívatva, az ünnepélyre Kálmán is megjelent, de értesülvén, hogy öcscse élete ellen áskálódik, őt elfogatni határozta. A püspökök azonban most megkérlelték őt, s a testvérek esküvel ígérték egymásnak a békés egyetértést. Azonban ennyi szószegés után már nem hitt öcscsének a király, s érzelmeit egy vadászat alkalmával hívei által ügyesen kikémleltetni kívánta. Almos észrevette a szándékot s miután ellenséges indulatát szándékosan elárulta, 1107-ben karácson táján ismét V. Henrikhez futott Németországba. Kálmán mit sem ügyelt reá s 1108. tavaszán, hogy kedvencz tervén működjék Dalmatiába utazott. Ez kedvező alkalom volt Henriknek a betörésre. A nyár végén tehát, míg Szvatopluk cseh herczeget a Vág felé küldé pusztítani, maga Pozsonyt táborolta körül. De kudarcz lett a vége hadjáratának. Kálmán szövetségese, Boleszláv lengyel király nem sokára Prágára tört és Szvatoplukot visszatérni kényszerité. Henrik pedig, értesülvén Kálmán közeledtéről, az eddig sikeretlen ostrommal felhagyott, s kitakarodott az országból. Álmos ezután, kinek Henrik az utóbb megkötött békében szinte kegyelmet eszközölt Kálmántól, tán hogy ezt javulásáról meggyőzze, vagy szégyenérzetében annyi kudarcz után, 1109. végén a szent földre zarándokolt. Valóban szerencse volt volna, mind magára, mind bátyjára nézve, ha onnét többé vissza nem tér, mert a zarándoklat sem változtatta meg nyugtalan hiú lelkét. Midőn visszatért, Kálmán neki, a szenvedélyes vadásznak, mindenben keze ügyére volt, hogy békében élhessen e szenvedélyének; de Almos most sem maradt nyugton. Kálmán 1113-ban gyakran súlyosan betegeskedett; s tán épen ez indította Álmost, hogy újabb fondorlatokban törje fejét. A király , mig ép erővel tartható kezében a kormányrudat, mint annyiszori megkegyelmezése tanúsítja, nem tudott félni gyönge öcscsétől; de halála esetére féltette tőle egyetlen fiának a még kis korú Istvánnak koronáját, féltette országának nyugodalmát. Aggodalma, féltékenysége egyre nőtt a nyavalyával, mely őt kínos főfájásokkal gyötörve, néha csaknem eszméletétől is megfosztá. Ilyenkor történhetett, hogy tanácsosaitól is bujtogatva, Almost és fiát Bélát megvakittatni és a dömösi klastromba záratni parancsolta. Már néhány hónapig valónak a világtalanok a klastromban, midőn egy Benedek nevű ember újabb parancscsal érkezik oda, hogy Almost megölje. De a jámbor szerzetesek, kik neki klastromjokat köszönhették, védelmére kelének s megmenték a haláltól. Kálmán nem sokára meghalt, s a gyermek István alatt egy ideig békében élhetett a vak Almos klastromában. Mintegy tizenhárom év folyt le igy a világtalan Almos életéből, midőn István ellen 1127-ki orosz hadjáratában néhány ur összeesküdött. Részese volt-e annak Almos, vagy legalább az ő érdekében történt-e az, bizonytalan : csak azt tudjuk, hogy midőn a király az összeesküdteken kegyetlen boszút állott, Almos is tartván hevességétől, néhány híveivel