A Franklin kézi lexikona 3. Niczky-Zsuzsok (Budapest, 1912)
S - Spanyol-nád - Spanyol nyelv és irodalom
Spanyol nyelv Spanyol nyelv (1490—1543.), ki első költeményeit még régi spanyol mintára írta, de aztán Petrarca modorában írt szonetteket és canzone-kat. Ő hozta be Spanyolországba az ottava rima-t (stanza). Az ő nyomán haladt Garcilasso de la Vega (1503—36.) a «spanyol költők fejedelme», kinek különösen eklogái bájosak. Spanyolul írt még a portugál Francisco de Sa de Miranda (szül. 1495.) és Jorge de Montemayor is (1520— 62.), ki befejezetlen pásztor-költeménye («La Diana») révén a spanyol pásztorregény megalapítója lett. Ugyanily jelentékeny volt a maga nemében Diego Hurtado de Mendoza (1503—75.), ki «Vida de Lazarillo de Torines» cz. regényével a kalandorregényt (Novela picaresca) alapította meg. Követője volt az 1610 körül elhunyt Mateo Aleman, kinek «La vida del Picaro Guzman de Alfarache» cz. kitűnő kalandorregényét majd minden művelt nyelvre lefordították. A klasszikus líra legjelentősebb képviselője Ponce de Leon (1527— 91.) és mellette Hernando de Herrera (megh. 1597.), kit «isteninek» neveztek. Nagy számmal akadtak epikusok is, kik formában az olaszokat utánozták, de tárgyukat legtöbbször koruk történetéből választották. Különösen V. Károly császár tetteit énekelték meg. — Negyedik korszak (17. sz.). A líra és az eposz nagyarányú kifejlődése után a dráma is elérte teljes virágzását s ezzel megkezdődött a 8. aranykora. Minden utánzást félretéve, visszatértek az ősi románczok népszerű tárgyaihoz ; a feldolgozásban eleven színekkel festették a nép igazi életét s ezzel valódi nemzeti drámairodalmat teremtettek. Legelső a jelentékeny drámaírók közt Miguel de Cervantes Saavedra (1547—1616.), aki azonban még drámáit is messze túlszárnyalta világhírű Don Quijote cz. regényével. Csakis a színpad számára írt Lope de Vega (1562—1635.), aki népének egész lényét ki tudta fejezni drámáiban. Sikerei sok írót serkentettek követésére; ezek közt nevezetes Guillen de Castro, ki «La mocedades del Cid» cz. darabjában a Cid ifjúkori hőstetteit dicsőítette (hatott Corneille-re is); Luis Velez de Guevara, kinek 400 darabja közül «El diablo coruelo» (A sánta ördög) lett leghíresebb; Tirso de Molina, Lope után a legtermékenyebb költő, ki a Don Juan mondát dolgozta fel kitűnően . Juan Ruiz de Alarcon (megh. 1639.) Lope után a legjelentékenyebb, de nem eléggé méltányolt drámaíró. Nagyon termékeny, sokoldalú tehetség volt Francisco de Quevedo y Villegas (1580—1645.), a «Suenos» (Álmok) cz. szatíragyűjtemény és a «Historia de la Vida del Buscon» cz. kitűnő kalandor-regény szerzője. Keletkezett azonban egy Lope-val ellentétes, klaszszikus szabályosságra törekvő iskola is, mely saját stílusát «Estilo culto»-nak nevezte, s amelynek feje Luis de Gongora y Argote volt (1561—1627.) ; követőit gongonstáfcnak, az iskola irányát gongorizmusnak hívták. A külföldre is hatott. Természetellenes, homályos, tudásos írásmódjukkal nem sikerült a közönséget meghódítaniuk, annál kevésbbé, mert kis idővel Lope után fellépett a második nagy drámaíró, Pedro Calderon de la Barca (1600—81.), aki szintén elődje nyomdokaiba lépett, termékeny és értékes működésével a spanyol nemzeti színpadot számos remekművel gazdagítva. Nagyszámú drámaíró kortársa közül felemlítjük Francisco de Rojas (szül. 1601 körül) és Augustin Moreto y Cavana (1618—69.) nevét. Utóbbinak legsikerültebb, ma is népszerű alkotása: «El desden con el desden» (Közönyt közönynyel). — Ötödik korszak (18. és 19. sz.). E kor elején már hanyatlani kezdett a S.; a hazai szokásokat és irodalmat lenézték, mindkét téren a francziákat utánozták. A drámában a franczia pseudo-klasszikusok élettelensége uralkodott. A kor klasszikuskodó írói közt különös hírnévre tett szert Tomas de Yriarte (1750—91.) irodalmi meséivel. Csak Juan Melendez Valdez (1754—1817.) tett kísérletet a S.-nak a franczia járom alól való felszabadítására, megalapítván a salamancai költőiskolát. Vicente Garcia de la Huerta (1729—87.) heves ellensége volt a francziás iránynak és újra fel akarta éleszteni a régi spanyol dráma irányát. Némi megalkuvásokkal követőivé szegődtek: Nicolas Fernandez de Moratin (1737—1828.), Nicasio Alvarez de Cienfuegos (1764—1809), Manuel José de Quintana (1772—1857.). Lessing és a romantika diadalai — mint a francziákra — a S.-ra is hatottak. Visszatértek a nemzeti tárgyakhoz és a feldolgozás régi stílusához. Az újabb idők legjelentékenyebb drámaírója Breton de los Herreros (1800— 73.), kinek művei a régi mesterekre emlékeztetnek. Vele egy úton járt sok más közt Angel Rivas de Saavedra (1791—1865.), Antonio Gil y Zarata (1793—1863.). — A lírikusokon is megérzik a kor hazafias iránya. Első sorban áll köztük Juan Bautista Arriaza y Supervieja (1770— 1837.); kívüle megemlíthető Alberto Lista (1775—1848.) és José de Espronceda, a «spanyol Byron» (1810—1842.). Espronceda halála után José Zorilla (1817—1893.) lett a romantika feje, a spanyol hősmondák köréből vett epikus költeményeivel s még sokkal inkább nemzeti tárgyú drámáival aratva sikert. Kiváló romantikus volt 516