Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 2. Ellenállás - Kazula (Budapest, 1931)
I - Izlam - Izland - Izrael
szlam 399 ékesszólása miatt. Nem volt eredeti tehetség, de annál szorgalmasabb enciklopédikus és gyűjtő. Művei közül legnevezetesebb az Etymologiae vagy Origines (20 köt.), az akkori szellemi világ egész területét felölelő enciklopédia. Hasonló Differentiae című műve. Irt világtörténetet is (Chronicon), megírta a gótok történetét, a spanyol egyházi írók életét s számos más teológiai művet. Nagy érdeme, hogy az ókor műveltségét átmentette a kereszténység számára, amiért „a középkor legnagyobb iskolamesterének" nevezték. Ünnepe április 4. L. Alizidori gyűjtemény. — 3.., szent, földmíves, Madrid pártfogója. Madrid vidékén *1100 körül, 11170-ben. Feleségével, Maria della Cabezával együtt mintaszerű ima- és munkaéletet folytatott. Szenttéavattatása (1622) óta főleg mint a földmívesek pártfogóját tisztelik. Lope de Vega költői emléket állított neki. Izlam, arab szó, a. m. „odaadás" t. i. Istennek. Így nevezte Mohamed a maga tanítását. Az I. követői a moslimok (többesben: moslemin), mely szóból a törökök muzulmánt formáltak. L. Mohamedánizmus. Izland, Dániával személyi unióban élő autonóm állam. Területe 102.819 km 2, lakossága 1927-ben 103.317. Ebből katolikus csak néhány száz. 1923 óta apostoli prefektúra, 1929 óta vikáriátus, amelyet a Mária-társaság, szerzet lát el. Templom van 2, missziós pap 4. Ez a legkisebb hívőszámú egyházmegye. A középkorban virágzó katolikus élet folyt a szigeten, 1200 tájban 2 püspöksége, 220 temploma s 290 papja volt; tudomány és művészet virágzott benne, szentjei is voltak. A hitújítást erőszakkal hajtották végre, a dánok az utolsó katolikus püspököt, Jan Arasort, kivégezték (1550). Csak 1874 óta tűrik meg a katolikusokat. Izmáél, Ábrahám fia Hágártól, akit Ábrahám Sára feleségének ösztönzésére elbocsátott. I. utódai, az izmaeliták Pharan pusztájában éltek, vad harcosok lettek. Később Izmail után e néven nevezték a pusztában élő arabokat (beduinokat), nálunk a böszörményeket is (izmaeliták). Izrael Gnife( ), 1. AJákob patriarcha mellékneve (a. m. „Istennel küzd", Móz. I 32, 28). — 2. A Jákob törzséből lett nép neve (Móz. V 6, 4). — 3. Az ország kettészakadása után az északi ország neve. — I. története. Az izraeliták „I. fiai", „I. háza") mint a kiterjedt sémi népcsaládnak egyik ága, a második nagy sémi népvándorlás alkalmával (Kr. e. a II. évezred első felében) érkeztek, valószínűleg az arab sivatagból, Előázsia művelt területére. Eleinte azEufrátes déli folyásánál telepedtek le (Móz. I 11, 31); innét Ur Kaedim környékéről északra kerültek Hárán vidékére, Mezopotámiába (Móz. I 11, 31), majd H Ábrahám nyugat felé, Kánaán területére vezette törzsét. A patriarchák (Ábrahám, Izsák, Jákob) története javarészt itt játszódott le a Kr. e. II. évezred első felében. Kánaán, amelyről e korban meglehetősen hű képet kapunk az Amarna-levelekből, ekkor még nem volt egységes állam; az egymással versengő kicsiny városkirályságok Egyiptom hűbéresei és adófizetői voltak. A gyéren telepesített Kánaán bőséges legeltetési lehetőséget biztosított a nomád izraeliták juh- és kecskenyájainak is. Innen az izraeliták egy időre a szorosan vett Egyiptomba kerültek (Móz. I 47), a Nílus deltájába, i Gosen (Gesszen) földjére (Móz. I 47, 6), majd a fáraóknak egyre nyomasztóbbá vált uralma alól II. Amenhotep (1447— 1420), mások szerint Mernephtah (1225— 1215) alatt Mózes vezette ki az izraelitákat csodálatos módon (Móz. II 7—15. fej.). Mernephtah alatt már ismét Kánaánban vannak az izraeliták, amint ezt egy, a fáraó haditetteit dicsőítő egyiptomi feljegyzés jelenti. 40 évi pusztai vándorlás után (I. Sinai) . Józsue vezérlete alatt megkezdi I. az ígéret földjének elfoglalását; ez a munka folytatódik a fzírák korában (Kr. e. 13— 12. század). Sámuel idejében az összetartozás gondolata annyira megnövekszik a törzsek között, hogy a nép a nemzeti egység megteremtésére és megerősítésére királyt kér. Saul (1051—10117), HDávid (1011— 971) és Salamon (971—931) I. első királyai; a két utóbbi alatt I. fénykorát éli. Dávid kiterjeszti és megerősíti az országhatárokat. Salamon (a „békés") a gazdasági és szellemi életnek törekszik új lendületet adni, de fényűző költekezése elkeseríti az adózó népet. Halála után az ország kettéhull; Salamon fia, Roboám mellett csak 2 törzs: Júda és Benjamin marad meg; országuk a déli ország, vagy „Júda országa", fővárosa Jeruzsálem. A többi 10 törzs Jeroboámhoz pártol; országuk az északi ország, „Izrael"; fővárosa Szichem, majd Tirza, végül Hazamaria. I. Jeroboám (931— 912), hogy népét a jeruzsálemi templomtól visszatartsa és így a déli ország befolyása alól kiragadja, országa déli és északi végén, Heteiben és Dánban új szentélyt emel; bennük egy-egy bikaborjút állít fel, mely előtt áll Jahve törvénytelen tisztelete folyik; új papságot is szervez. A kettészakadás és a folytonos testvérharc gyöngíti a nép erejét, úgy hogy I. csakhamar a szomszédos két világbirodalomnak, Egyiptomnak és Asszíria-Babilóniának játéklabdájává lesz. Mind az északi, mind a déli ország hűségesen fizeti az adót hol az egyik, hol a másik nagyhatalomnak, hol pedig mindkettőnek. A folytonos feszültség végül a kettészakadt ország pusztulását okozza. Az északi országnak II. Szargon asszír király (721—705) vet véget Szamaria elfoglalásával és feldúlásával (721), a délit II. Izabukodonozor (605—562), káldeus király, pusztítja el (587). Belpolitikailag Júda élete aránylag nyugodtan folyik. Jeruzsá Izrael