Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
T - Török - Törökbálint - Törökiné Kovács Hermin - Törökök
Törökök nagy eredményeket reméltek Bajazid Európába menekült fivérének, a híressé vált Dzsemnek megnyerésétől. Azt gondolták, hogy a T. egységét sikerül majd megbontani a trónkövetelővel, vagy legalább nagy váltságdíjat kapnak érte, amit hadi célokra fordíthatnak. VIII. Incének, aki ezenkívül Mátyást, az angol királyt s a többi fejedelmeket ismét felszólította a közös háborúra, ebben épp úgy csalódnia kellett, mint kevéssel utóbb Miksa császár ígéretében. Az 1494-ben bejelentett nagy hadjáratból nem lett semmi. Miksa ekkor arra kérte a pápát, hogy a magyarokat tartsa vissza a T. szövetségétől, mert ha a magyar király a külföldi segélyben reményét vesztve erre ráállana, Itália s Németország menthetetlenül a T. zsákmánya lesz. A XVI. század elején VI. Sándor nagyszabású terveket készített a T.-nek közös erővel való leverésére. Először Miksához küldte követét, hogy a választófejedelmeket hívja fel csatlakozásra. „Bűneink s a fejedelmek egyenetlenségei miatt", írta, a T, immár Itália ellen készülnek támadni. Azért miként ő és Velence már megtette, a császár is küldjön pénzsegélyt a magyar királynak, kinek legfontosabb szerepe lesz a háborúban. Minthogy Ulászló nélkül, „kinek országa a kereszténység elővédje", lehetetlen a T. ellen eredményesen harcolni, Reghino bíborost küldte Magyar-, Cseh- s Lengyelországba, hogy ezeket csatlakozásra bírja. E célra Velencétől 100.000, a maga részéről évi 40.000 aranyat helyezett kilátásba. Majd 3 évi fegyverszünetet rendelt a keresztény nemzetek közt, kereszteshadat hirdetett s a jubileumi év jövedelmeinek tizedrészét szánta a felállítandó hadseregek költségeire (egy a tenger, kettő pedig a szárazföld felől támadta volna meg a T.-et). A spanyolok s franciák közt Itália uralmáért csakhamar megindult küzdelem azonban nemcsak ezt a tervet hiúsította meg, hanem tartósan megakadályozta mind a pápákat, mind a nyugati nemzeteket, hogy a T. ellen a magyaroknak számbavehető segítségére legyenek. Ilyen körülmények közt II. Ulászló nem tehetett mást, minthogy életfogytiglani békét kötött a T.-kel. II. Gyula pápa, aki előre látta az ebből hazánkra származható veszedelmet, 1504-ben nunciusa által felszólította Miksa császárt, hogy járjon közbe a keresztény fejedelmek közt a béke érdekében. Ehelyett azonban ő maga is csakhamar belesodródott a mind élénkebbé váló itáliai pártküzdelmekbe. Mialatt nálunkBakócz Tamás kereszteskísérlete a pórlázadásra vezetett (1514), I. Szelim szultán jóformán az egész mohamedán Keletet uralma alá hajtotta (1512—20). Az így számban s hatalomban megnövekedett T. csaptak le azután utóda, II. Szolimán (1520—66) vezetésével a készületlen Magyarországra. VI. Adorján már Belgrád és Sabác eleste után, 1522 december 10-én, még mielőtt II. Lajos segélykérő levelét megkapta volna, szétküldte bulláit az uralkodókhoz, melyekben az „egész kereszténység kulcsának s várának" lehetséges elvesztésére hívta fel figyelmüket s gyors segélyt kért a magyarok számára. Szűkös helyzetében maga is példát adott e téren s nagy kölcsönöket vett fel e célra. Az apostoli kamara s tisztviselőinek megadóztatása nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a pápa Rómában elvesztette népszerűségét. Mindez, valamint VII. Kelemennek s követeinek, I Campeggio Lőrinc bíborosnak ss Burgio Antalnak emberfeletti fáradozása sem tudta feltartóztatni a mohácsi pusztulást. Ferdinánd és Zápolyai Jánosnak vetélkedése ismét csak megkönnyítette a T. további terjeszkedését hazánkban. Az utóbbi érdekében a szultán 1529-ben újra Magyarországba vonult s ekkor Kárday Pál esztergomi érseknek kellett békéért könyörögnie. VII. Kelement, aki eleinte János pártját fogta, eközben V. Károly Róma elpusztítása után (Hacco di Roma) a maga érdekkörébe vonta s kikényszerítette tőle a törökkel szövetkező Zápolyai kiközösítését. A pápai követek azonban továbbra is azon fáradoztak, hogy Ferdinándot Jánossal („a királyt a vajdával") kibékítsék. E célra a nagytekintélyű fStatileo János erdélyi püspök közbenjárását is igénybe vették. V. Károly császár már ekkor kifejezte az összehívandó zsinatban való reményét (1. Trienti zsinat), mint amelyen a török veszélyre való tekintettel a fejedelmek egyesülnének. Ennek az egyesülésnek gátlói a protestánsok lettek, akik nem akartak a T. ellen harcolni (1. Luther, Hitújítás). A pápa a Magyarországba küldendő zsoldosok félfogadására gyűjtést rendelt, maga havi 10.000 aranyat ígért e célra s a császár iránt is segítségre kötelezte magát (1530 dec. 5-i s 1531 júl. 13-i levelek). Vele szemben az itáliai kikötőket s Bécset fenyegető T.-nek ekkor már szövetségese volt I. Ferenc, a franciák „legkeresztényibb" királya. Mialatt a németek az 1530-i augsburgi s 1532-i regensburgi birodalmi gyűlésen a T. ellen 40.000 gyalogost s 8000 lovast ígértek, azalatt Jurisics Miklósnak Kőszegnél maroknyi csapatával kellett a szultánnal szembeszállnia. 1538- ban végre Rozario Jeromos nuncius fáradozásainak sikerült Ferdinánd s János közt a nagyváradi békét létrehoznia s minthogy ugyanez év február 8-án szent szövetség jött létre III. Pál pápa, V. Károly s Velence közt a T. ellen, már-már újabb remény nyílt legyőzésükre, mikor a keleti hódításairól (Perzsia, Georgia, Mezopotámia) visszatérő szultán először 1540- ben Velencét fosztotta meg Égei-tengeri s peloponnézusi birtokaitól, majd a következő évben ötödik hadjáratát vezette ha 382 Törökök