Paedagogiai encyclopaedia - Verédy Károly (Töredék, 1886)

P - Petőfi Sándor

Petőfi­ tag a költészetnek élt. Próbálkozott a drámában s a regényben (Hó­hér kötete) is, de valódi sikert csak költeményeivel aratott. 1846-ban egy írói társulatot létesítendő, megalkotta a »Tizek társaságát« (Jó­kai, Pálffy, Degré, Pákh, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Obernyik, Bér­­czy), melynek czélja volt a szépirodalmat, mint életpályát függetlení­teni s önállásra juttatni. Ugyanez év végén fordulópont állt be életé­ben. Megtalálta eszményképét Szendrey Júliában, a szintén hivatott költönőben, kit 1847-ben el is vett. P. összes költeményeit 1847-ben rendezte sajtó alá s tisztelete jeléül Vörösmartynak ajánlotta. Ugyan­ekkor vállalkozott Vörösmarty­ és Aranynyal Shakespeare műveinek lefordítására s Coriolanust le is fordította. Költeményeiben az ős­ter­mészet fenséges egyszerűségében nyilvánul. Költészete a legbensőbben össze van forrva életével s csak nehezen lehet határt vonni az igaz és költött között. A népies nem irány nála, hanem természet. Népdalaink szelleme élt és működött benne, mit költeményeinek nagy része, de főleg »János vitéz«-e igazol, mely teljesen a népéletből van merítve. Művei nem mesterséges alkotások, a benső életszükségnek természetes szüleményei; azért nem látszik azokon sehol az erőlködésnek, a rím­keresésnek legcsekélyebb jele sem; azért újak, eredetiek az ő alakjai mind. Nyelve tiszta, a magyar nép tősgyökeres kifejezéseit vive be az irodalomba, az idegen ízlést megdöntötte s költészetünket nemzetivé tette, mi által nemzeti kultúránk fejlesztésére jótékonyan folyt be. S valóban, Petőfi, irodalmunkban eddig feltűnt legnagyobb mérvű költői tehetség. Igazolják halhatatlan művei, melyeket 2­7 éves koráig alkotott. Joggal kiált fel Vajda János »Emlékezései«-ben: »Hol van a világ­nak egy másik ilyen jelensége, a ki 27 éves koráig ennyit s ily műve­ket teremtett ? Mialatt pedig kenyerét szinészkedéssel, katonáskodás­sal és hirlapirással kereste ? Mit alkothatott volna ez a kifogyhatat­lannak tetsző képzelmi erő, ha Göthe vagy Hugó korát megéli ? Szinte nem merjük az aránylagos fokozódás lehetőségét föltételezni. Hiszen ekkor valóban szét kellett volna törnie az emberi míveltség keretét. Mintegy vigasztalásul arra gondolunk, hogy hátha úgy járt volna, mint a fa, mely nem termett gyümölcsöt, mert korán és túlságos dúsan virágzott. De hátha mégis, hátha mégis .. .« Ezt a lélektani kérdést 1849. július 31-én ketté vágta egy muszka katona. Politikájának vértanúja lett. Nemes lelkének ideálja a haza nagysága, a népszabad­ság s az emberi jogok korszakának beköszöntése volt. E nagy eszmék szolgálatában állt; ezek voltak vágyainak magaslatai, melyek meg­közelítését csak a nép felemelése által hitte, mert meg volt győződve, hogy a nemzet függetlensége ki­küzdésének föltétele a népben, annak romlatlan ős-erkölcseiben rejlenek. S amint szerette a népet, úgy gyű­lölte az arisztokrácziát korszerűtlen retrograd iránya s magyartalan­sága miatt. Ez jellemének természetes következménye volt. Fanatikus magyarság jellemző elvből, a­mint hogy minden tettében bizonyos elvszerűség volt vezérlője. Szerette volna példájával minden honfitársa szívébe oltani ugyanazt a fanatikus magyarságot, mely az ő keblét

Next