Tolnai Új Világlexikona 18. Vég-Zs (Budapest, 1930)
V - Vivace - Vivarini - Vivárium - Vívás
Vivace — Vívus terhes nőknél is láthatjuk, többnyire a terhesség 3—5. hónapjában. A test legkülönbözőbb izomcsoportjaiban önkénytelen mozgások lépnek fel, melyeket a beteg nem tud elfojtani. Ha az arcizmokra is kiterjed a V., akkor a beteg a legkülönbözőbb fintorokat vágja, míg a rohamok közti szünetekben ellenkezőleg, álarcszerű merevség borul reá. Lelki izgalmak hátrányosan befolyásolják a betegséget, sőt elég, ha a beteget megfigyelik, hogy állapota rosszabbodjon. A betegség oka nem világos. Egyesek szerint fertőző betegségről van szó, melynek kórokozóját azonban még nem ismerjük. Valószínű, hogy a szervezet belső önmérgezése is szerepet játszik valamelyik mirigy rendellenes működése következtében. Lelki okok kétségkívül befolyásolják, talán okozhatják is a V.-ot. Vivace (pl.), zenei műszó, a. m. élénken. Vivarini, velencei festőcsalád. Antonio da Murano V. szül. 1415. Muranóban, megh. 1844. Sógorával, a német eredetű Giovanni d’Alemagna da Muranóval együtt festett több pompás, gazdag, gótikus keretbe foglalt oltárképe maradt fenn, ilyen a Sta Sabina-oltár két különálló férfiszenttel, a három részből álló „Mária megkoronázása“ (a S. Pantaleonéban) és a monumentálisan elhelyezett „Trónoló Madonna“. Hasonló középső oltárrész van Szépművészeti Múzeumunkban is. Giovanni halála után Antonio öccse, Bartolommeo V. (szül. 1425., megh. 1499.) lépett helyébe, aki nagy tehetségével a muranói iskola feje lett. Alkotásainak javarésze az 1471. festett „Trónoló Madonna“, az 1473. festett „Trónoló Szt. Ágoston“, 1474-ben a „Trónoló Szt. Márk“, 1477. készült a „Szt. Ambrus“, 1485. „Szt. György“ alakja. A család ifjabb tagja, Aloise Luigi V. (szül. 1447., megh. 1504.), Antonio fia, már eltér az arany alaptól és Bellini hatása alatt festi finom érzésű képmásait és oltárképeit. Ilyen műve a „Trónoló Madonna” hat szenttel, ugyanez két zenélő angyallal, a Madonna (velencei tájkép-háttérrel) s egyik ilyen poétikus műve, Madonna az ölében alvó bambinóval két zenélő angyalka között. Vivárium, e néven élő állatok tartására szolgáló berendezéseket értünk. Tágabb értelemben V. az akvárium, amely vízi, a terrárium, amely szárazföldi s az akvaterrárium, amely kétéltű állatok tartására való.V. az insectarium is, amelyben rovarokat és rovarálcákat tartanak, illetve tenyésztenek. Az insectarium egyik faja a mesterséges hangyafészek (formicarium). V.-oknak tekinthetők azok a nagy medencék is, amelyekben nagytermetű tengeri állatokat tartanak, így a fókamedencék stb. V.-ok az osztrigatartó medencék is, amelyek a francia stb. partok mentén láthatók s v. bent a tengerben, v. legalább is azzal összeköttetésben állanak. V.-oknak mondhatjuk az állatkerteket is, amelyek a vadállatoknak igyekeznek természetes életfeltételeket biztosítani. Ebben az értelemben V. az állatsereglet is, továbbá minden ketrec, amelyben állatokat nevelnek. V.-ok a repültetők (volierek) is. A madárkalitka is V., amelyben énekes- és díszmadarakat tenyésztenek. Ide sorolhatók a vadaskertek is, beleértve a fácánosokat. V. továbbá minden halastó. Vívás. A néprajzi tudomány írásos adatai szerint a V. története visszanyúlik az emberiség őskorszakába. Az ősember a kard primitív formáját alkalmazta embertársai és a vadállatok ellen vívott harcaiban. Az olasz Capoferro 1640. megjelent művében az asszírok királyának, Ninus-nak tulajdonítja a vívás feltalálását, viszont az indusok szerint Brahma nevéhez fűződik a V. feltalálásának dicsősége, míg a múzeumokban található feljegyzések szerint Kr. e. a XVIII. sz.-ban már virágzó testnevelő-iskolákban oktatták a vívást. A görög hitregékben olvasható hoplomachia tisztán katonai természetű gyakorlat volt és mint ilyen, ki volt zárva az atlétikai gyakorlatok sorából. A rómaiaknál találjuk meg az első vívóintézmény nyomait. A gladiátoriskolákban valósággal művészetté emelték a rövid, de éles kard forgatását. A középkor a lovagvilágban élte ki magát. Az egyéni nézeteltérések fegyveres úton való elintézésének módját az északi törzsek után a spanyoloknál találjuk és a lovagi intézményben csúcsosodott ki nálunk is az akkori idők erkölcse. A perdöntő bajvívások fontos szerepet játszottak az igazságszolgáltatásban és e ,,bajok”-at bírói jogérvénnyel, a bíró által kijelölt küzdőtéren intézték el. A modern vívás korszakát a lőfegyverek elterjedésétől számítják. A vívóművészet a németek által bevezetett hosszú, keskeny, hegyes és ruganyos pengével (centille) indult el hódító útjára. A XVI. sz.-ban már Olaszország mesterei oktatják a vívás tudományát és a francia főurak is az olasz úttörők iskoláiban forgatják a pengét. Németországban III. Frigyes császártól a kard mesterei szabadalmat (Privilegiumsbrief) nyertek. Különösen a frankfurti híres vívóiskola indult virágzásnak. A V. nemes sportja bennünket, magyarokat különösképpen kell, hogy érdekeljen. Nemcsak azért, mert a világ egyetlen nemzetének históriájában sem játszik oly nagy szerepet a kard, mint a magyarság ezeréves történetében, hanem azért is, mert az 1908. év óta Magyarország áll az első helyen a világ vívónemzeteinek sorában. A magyar vívósport története a magyar vitézeknek a törökökkel a XVI. sz.ban vívott párharcaival kezdődik. A XIX. sz.ban, 1825. alapították meg Pesten a „Pesti Nemzeti Vívóintézet”-et. Friedrich Ignác, az egykori porosz gárdatiszt tanította vívni az akkori magyar közélet kitűnőségeit, közöttük Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt és Wesselényi Miklóst. Az első magyar vívóintézet megszűnése után, 1849. Keresztessy József nyitott vívótermet a magyar fővárosban. Később Sztrakay Norbert (akinek vívóterme Gerentsér László egyetemi vívómester vezetése alatt ma is fennáll), Halász Zsiga, Vay Lajos gróf, Fodor Károly, lovag Arlow Gusztáv, Rákossy Gyula, Leszák Károly, Lovas Gyula és Geren- Vívás 1. épé, 2. tör-, 3. kardvívás