Tolnai Új Világlexikona 18. Vég-Zs (Budapest, 1930)

V - Vivace - Vivarini - Vivárium - Vívás

Vivace — Vívus terhes nőknél is láthatjuk, többnyire a terhesség 3—5. hónapjában. A test legkülönbözőbb izom­csoportjaiban önkénytelen mozgások lépnek fel, melyeket a beteg nem tud elfojtani. Ha az arcizmokra is kiterjed a V., akkor a beteg a leg­különbözőbb fintorokat vágja, míg a rohamok közti szünetekben ellenkezőleg, álarcszerű me­revség borul reá. Lelki izgalmak hátrányosan befolyásolják a betegséget, sőt elég, ha a bete­get megfigyelik, hogy állapota rosszabbodjon. A betegség oka nem világos. Egyesek szerint fertőző betegségről van szó, melynek kóroko­zóját azonban még nem ismerjük. Valószínű, hogy a szervezet belső önmérgezése is szerepet játszik valamelyik mirigy rendellenes működése következtében. Lelki okok kétségkívül befolyá­solják, talán okozhatják is a V.-ot. Vivace (pl.), zenei műszó, a. m. élénken. Vivarini, velencei festőcsalád. Antonio da Murano V. szül. 1415. Muranóban, megh. 1844. Sógorával, a német eredetű Giovanni d’Ale­­magna da Muranóval együtt festett több pom­pás, gazdag, gótikus keretbe foglalt oltárképe maradt fenn, ilyen a Sta Sabina-oltár két külön­álló férfiszenttel, a három részből álló „Mária megkoronázása“ (a S. Pantaleonéban) és a mo­numentálisan elhelyezett „Trónoló Madonna“. Hasonló középső oltárrész van Szépművészeti Múzeumunkban is. Giovanni halála után Antonio öccse, Bartolommeo V. (szül. 1425., megh. 1499.) lépett helyébe, aki nagy tehetségé­vel a muranói iskola feje lett. Alkotásainak java­része az 1471. festett „Trónoló Madonna“, az 1473. festett „Trónoló Szt. Ágoston“, 1474-ben a „Trónoló Szt. Márk“, 1477. készült a „Szt. Ambrus“, 1485. „Szt. György“ alakja. A csa­lád ifjabb tagja, Aloise Luigi V. (szül. 1447., megh. 1504.), Antonio fia, már eltér az arany alaptól és Bellini hatása alatt festi finom érzésű képmásait és oltárképeit. Ilyen műve a „Tró­noló Madonna” hat szenttel, ugyanez két zenélő angyallal, a Madonna (velencei tájkép-háttérrel) s egyik ilyen poétikus műve, Madonna az ölében alvó bambinóval két zenélő angyalka között. Vivárium, e néven élő állatok tartására szol­gáló berendezéseket értünk. Tágabb értelemben V. az akvárium, amely vízi, a terrárium, amely szárazföldi s az akvaterrárium, amely kétéltű állatok tartására való.­­V. az insectarium is, amelyben rovarokat és rovarálcákat tartanak, illetve tenyésztenek. Az insectarium egyik faja a mesterséges hangyafészek (formicarium). V.-oknak tekinthetők azok a nagy medencék is, amelyekben nagytermetű tengeri állatokat tartanak, így a fókamedencék stb. V.-ok az osztrigatartó medencék is, amelyek a francia stb. partok mentén láthatók s v. bent a ten­gerben, v. legalább is azzal összeköttetésben állanak. V.-oknak mondhatjuk az állatkerte­ket is, amelyek a vadállatoknak igyekeznek természetes életfeltételeket biztosítani. Ebben az értelemben V. az állatsereglet is, továbbá minden ketrec, amelyben állatokat nevelnek. V.-ok a repültetők (volierek) is. A madár­kalitka is V., amelyben énekes- és díszmada­rakat tenyésztenek. Ide sorolhatók a vadas­kertek is, beleértve a fácánosokat. V. továbbá minden halastó. Vívás. A néprajzi tudomány írásos adatai szerint a V. története visszanyúlik az emberi­ség őskorszakába. Az ősember a kard pri­mitív formáját alkalmazta embertársai és a vadállatok ellen vívott harcaiban. Az olasz Capoferro 1640. megjelent művében az asszírok királyának, Ninus-nak tulajdonítja a vívás feltalálását, viszont az indusok szerint Brahma nevéhez fűződik a V. feltalálásának dicsősége, míg a múzeumokban található feljegyzések szerint Kr. e. a XVIII. sz.-ban már virágzó testnevelő-iskolákban oktatták a vívást. A görög hitregékben olvasható hoplomachia tisztán katonai természetű gyakorlat volt és mint ilyen, ki volt zár­va az atléti­kai gyakor­latok sorá­ból. A ró­maiaknál ta­láljuk meg az első vívó­intézmény nyomait. A gladiátoris­kolákban va­lósággal mű­vészetté emel­ték a rövid, de éles kard forgatását. A közép­kor a lovag­világban élte ki magát. Az egyéni nézet­­eltérések fegyveres úton való el­intézésének módját az északi tör­zsek után a spanyolok­nál találjuk és a lovagi intézmény­ben csúcsosodott ki nálunk is az akkori idők erkölcse. A perdöntő bajvívások fontos szerepet játszottak az igazságszolgáltatásban és e ,,bajok”-at bírói jogérvénnyel, a bíró által kijelölt küzdőtéren intézték el. A modern vívás korszakát a lőfegyverek elterjedésétől számítják. A vívóművészet a né­metek által bevezetett hosszú, keskeny, hegyes és ruganyos pengével (centille) indult el hódító útjára. A XVI. sz.-ban már Olaszország mesterei oktatják a vívás tudományát és a francia fő­urak is az olasz úttörők iskoláiban forgatják a pengét. Németországban III. Frigyes csá­szártól a kard mesterei szabadalmat (Privi­­legiumsbrief) nyertek. Különösen a frankfurti híres vívóiskola indult virágzásnak. A V. nemes sportja bennünket, magyarokat különösképpen kell, hogy érdekeljen. Nemcsak azért, mert a világ egyetlen nemzetének históriá­jában sem játszik oly nagy szerepet a kard, mint a magyarság ezeréves történetében, ha­nem azért is, mert az 1908. év óta Magyar­­ország áll az első helyen a világ vívónemzetei­nek sorában. A magyar vívósport története a magyar vitézeknek a törökökkel a XVI. sz.­­ban vívott párharcaival kezdődik. A XIX. sz.­­ban, 1825. alapították meg Pesten a „Pesti Nemzeti Vívóintézet”-et. Friedrich Ignác, az egykori porosz gárdatiszt tanította vívni az akkori magyar közélet kitűnőségeit, közöttük Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt és Wesse­lényi Miklóst. Az első magyar vívóintézet meg­szűnése után, 1849. Keresztessy József nyitott vívótermet a magyar fővárosban. Később Sztrakay Norbert (akinek vívóterme Gerentsér László egyetemi vívómester vezetése alatt ma is fennáll), Halász­ Zsiga, Vay Lajos gróf, Fodor Károly, lovag Arlow Gusztáv, Rákossy Gyula, Leszák Károly, Lovas Gyula és Geren- Vívás 1. épé­, 2. tör-, 3. kardvívás

Next