Uj Idők Lexikona 3-4. Assistens - Börcs (Budapest, 1936)
B - Barnay Lajos - Barnett John Francis - Bernatt-hatás - Barnim - Barnítás - Barnsley - Barnstaple - Barnum Taylor Phineas - Báró - Baroccio Federigo - Barociklonométer - Báróczi (Bárótzi) Sándor - Baroda - Báródheznye (Beznea) - Báródsomos (Cornitel) - Barográf - Barogramm - Barokk
Barokk A képzőművészetekben kb. 1550-től mintegy 1750-ig, egyes országokban még tovább, az uralkodó stílus Európában. Olaszországból indult ki, szellemi mozgatója a reformáció és ellenreformáció heves küzdelmei által felidézett általános nyugtalanság. Ez a vonás jellemzi a B.-ot is. Az építészetben kerülték az egyenes vonalat, a szimmetriát, a nyugodt hatást, gyakran már az alaprajzok is görbevonalúak, a szobrászok és festők keresik a mozgalmasságot, a meglepő, sőt nyugtalanító hatást. Ezen az általános vonáson kívül az egyes művészeti technikák különleges fejlődési utat tettek meg. Az építészek keresték a tömeghatást, a dísz mozgalmas gazdagságát, a belsőségeknek szerves összekapcsolását, a meglepő távlati hatásokat. Ez a stílus Olaszországból indult ki; a templomépítés terén a legfontosabb mesterek Vignola és G. della Porta, szerzői a római első jezsuita templomnak, a Chiesa del Gesú-nak, amely számtalan más barokk templomnak lett mintaképe, továbbá Maderna, Bernini, Borromini (1. o.). Franciaországban a főmester Mansard, Angliában Wren. A német nyelvterületen különösen a déli országokban pompázón virult ki a B.-stílus: Ausztriában Fischer v. Erlach, Dientzenhofer és Prandauer, Németországban Baer, Pöppelmann, Neumann, Schlüter az új áramlat legfontosabb képviselői. A szobrászok szeretik a fordulatos szoborcsoportokat, a lendülő, pátoszszál teljes mozdulatokat, az egyes alakokat hatalmas izomzatúvá dagasztják és virtuóz fogásokkal igyekeznek az egyes anyagok szövetszerűségét utánozni. A kor legjelesebb olasz mestere Bernini, a franciák közt Puget, spanyol földön Montanés, a német nyelvterületen Schlüter és Donner. A festők egyrészt naturalista tanulmányok alapján igyekeznek az élet közvetlenségét adni, másrészt hatalmas falfestményekkel borítják a templomok és paloták belsőségeit; nevezetesen a templomok kupoláit egyetlen hatalmas vízióvá alakítják át, eltüntetve az építési szerkezetet, eget festve a kupolába, amelyben kék ég és szürke felhők alapján angyalok és szentek tömegei lendülnek a magasba merész távlati alálátásban. A hát. országokban a B. elsősorban egyházi és udvari művészet, Hollandiában viszont polgári, és ennek révén rendkívül megsokasodott az arcképek, életképek, tájképek, csendéletképek száma és jelentősége. A festők rendkívül nagy számából itt csak a legsúlyosabb jelentőségű mesterekre utalhatunk, ilyenek: Rubens és Rembrandt, Velazquez és Murillo. A menynyezetfestők között a vezető mester Tiepolo, német nyelvterületen Maulbertsch, aki Magyarországon is működött. A hazai születésű festők között a legjelentősebb Mányoki és Kupetzky. Az iparművészet egy csapáson jár az építészettel, pompázó berendezései elsősorban reprezentatív célokat szolgálnak. A barokk kései hajtása a rokokó. (1. o.) A B. képzőművészet jellemző alkotásait mutatják az 57., 58., 59. és 60. sz. képtáblák. A képzőművészetek analógiájára B. zenéről és B. irodalomról is beszélnek. B. zene a XVII. és XVIII. sz. zenéje. Főjellegzetessége a csoport- és tömeg-elv széleskörű érvényesülése; pl. a zenekarban az egyes hangszerek csoportonként és családonként való szereplése; a formálásban a tömbszerű építkezés; a kifejezés éles kontrasztjai (zenei fény- és árnyékhatások); dinamikában az átmeneti árnyalás helyett a terraszos, emelet-szerű fokozás, motivikában a sokszólamúságnak a melodikus kifejezésmóddal való súlyos és erőteljes egyensúlya. Megkülönböztetnek egy korai barokk időszakot, mely megteremti az opera, kantáta és oratórium műformáit, megveti alapját a csoportos, kontrasztokon épülő zenekar- és kóruskezelésnek, s a drámai kifejezésnek új területeit nyitja meg a zenében (Gabrieli, Monteverdi, Schütz kora, nagyjában 1600—1660). A következő időszak, a delelő barokk ideje meghozza a zenei formák díszes-pompás kivirágzását; az érzelem-típusok nagyarányú kifejtését; opera, oratórium, koncert, szvitmuzsika dús és szerteágazó kultuszát; a zenekarban a szólóhangszerek győzelmét (Lully, Purcell, A. Scarlatti, Rameau, Bach és Händel kora, nagyjában 1660—1750). Végül idesorolják a késői barokk muzsikusnemzedékét, mely a grandiózus formáktól már eltér, v. azokat intimmé és társasági jellegűvé finomítja, stílusban pedig úttörője a rokokónak és klasszicizmusnak, tehát a homofón jellegű, egyéni szellemű, tisztazenei formavilág kibontakozásának (Telemann, Pergolesi, D. Scarlatti, Ph. Em. Bach, Stamitz). B irodalom alatt az ellenreformáció korának irodalmát értik. Főbb vonásai: a humanizmustól örökölt antik elemek a puszta díszítmény szerepét töltik be; a díszítő elemek túlsúlyban vannak a szerkezet rovására; realisztikus ábrázolás; színes, sokszor cikornyás nyelvi kifejezés; erős politikai érdekeltség; a római hősi eszmény egyeztetése az udvari ember életformájával; ürügyet kereső érzékiség s e mellett bűnbánó vallásosság; de a vallásos költészetben is mitológiai dísz, a népiesnek is teret adó realizmus, nem egyszer borzalmas verizmus. Nálunk legteljesebb képviselője Gyöngyösi István; mellette Pázmány Péter, Zrinyi Miklós gr. nyelve és irodalmi egyénisége mutat jellemzően B. vonásokat. A B. hagyományait megőrizte a XVIII. sz. folyamán is a magyarországi latin költészet s ennek művelői, elsősorban Pázmány rendtársai, a jezsuiták, a felújulás kora két irodalmi iskolájának, az ú. n. deákosoknak és magyarosoknak adták te-