Uj Idők Lexikona 17-18. Lazacfélék - Nád (Budapest, 1940)
M - Magyari Ifjúsági Vöröskereszt, l. Ifjúsági Vöröskereszt - Magyarigen (Ighiu - Magyar Iparművészet - Magyar irodalom
Magyar irodalom színpad legnagyobb irodalmi sikere, Madách Imre műve, Az ember tragédiája, könyvdrámának készült és csak jóval szerzője halála után alkalmazták színre. A szabadságharc után következő korszak lírájából mindenekelőtt erős kritikai hadjárattal ki kellett irtani a Petőfi-utánzókat. A kritika vezére Gyulai Pál volt, maga is jeles lírikus. A már említettek és Lécay József mellett egyéni hangon szólaltatta meg a nemzet fájdalmát Vajda János. Belőle már a maga keserű pesszimizmusa is beszélt. Elsőnek érezte meg a pesszimista filozófusok s a természettudományos világfelfogás hatását. Az 50-es években született költőnemzedékből Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő számítanak a modern líra előfutárainak. Az elbeszélő prózában a kiegyezés kora nagyobb fellendülést hozott. A 80-as évektől kezdve Jókait megközelítő népszerűségre tett szert kedvesen anekdotázó, sokszor irónikus stílusával Mikszáth Kálmán, aki a Jó Palócok és a Tót Atyafiak sikerével megteremtette a regionális népábrázolás iskoláját (Baksay Sándor, Benedek Elek, Tömörkény István stb.). Helyi vonatkozások nélkül rajzolta a magyar parasztot Gárdonyi Géza, aki a magyar történelmi regény műfaját is új sikerre tudta vinni. A külföldi áramlatok közül volt némi hatása a M.-ra a francia naturalizmusnak (Tolnai Lajos, Bródy Sándor, Justh Zsigmond), de naturalista irány nem fejlődött ki. A sz. vége felé sokkal biztatóbbnak látszott a nemzet sorsa, semhogy ez a pesszimista irány uralomra juthatott volna. A színpadon Szigligeti helyét Csiky Gergely foglalta el. Vele kezdődik a mesteri francia technika térfoglalása. Rákosi Jenő a Shakespeare-hatást és a romantikát újította fel. Herczeg Ferenc a tökéletes technikát stílusművészettel és a magyar élet alapos ismeretével egyesítve, végképpen megalapozta a magyar szerzők tekintélyét a közönség szemében; legjelentősebb színpadi alkotása e korban a felismerhetően magyar vonatkozású Bizánc. Csiszoltság és kultúra jellemezte az elbeszélő irodalomban Ambrus Zoltánt, a nagytekintélyű kritikust is. XX. sz. A felgyülemlő és sokáig elhanyagolt társadalmi és politikai kérdéseket, az új kor egyéni, erkölcsi, világnézeti kérdéseit költők és írók merészebb hangon és új formák közt igyekeztek kifejezni. Valósággal forradalmi hatása volt Ady Endre fellépésének. Ma már minden irány hívei elismerik, hogy legtöbbet támadott versei a magyar lélek legmélyéből fakadtak, életre akarták ostorozni az alvó országot, megmenteni attól a sorstól, hogy idegen érdekekért áldozza fel magát. Ugyanazt akarta tehát, amit az Arany—Petőfi-hagyományokat követők újabb nemzedéke: Szabolcska Mihály, Bárd Miklós, Vargha Gyula, Kozma Andor stb., formában pedig azt a felszabadítást folytatta, amely már az ugyancsak Arany-követő Kiss Józsefnél is jelentkezett. Ady egyénisége annyira erős volt, hogy utánozni nem lehetett: az Ady-utánzó költészet pillanatok alatt elhervadt. Az ösztönös lángelme közvetlen utódai „tudós poéták". Legnagyobbak közöttük Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula. Az elbeszélő irodalomban Adyval párhuzamosan indult meg a társadalmi és emberi igazságok nyers feltárása (Móricz Zsigmond és Szabó Dezső). Móricz a színpadon folytatta a népszínmű modernizálásának munkáját, amit a maga módján már Gárdonyi is megkezdett. A sz.eleji, rendkívül gazdag irodalom különböző szempontokból az egész új magyar életet felöleli (Cholnoky Viktor, Csáth Géza, Farkas Pál, Lövik Károly, Pekár Gyula, Rákosi Viktor, Szirti Gyula, Thury Zoltán stb.) s felidézi a nemrég elmúlt korszakokat (Krúdy Gyula, Tormay Cecil). A háború utáni irodalom tovább megy azon az úton, melyet Széchényi valamikor a „nemzeti önismeretnek" nevezett. A történelmi regény ismét feltámad, sőt előtérbe nyomul: a múlt is a jelen megismerését szolgálja. Herczeg Ferenc, aki annyi ragyogóan elmés és finoman elemző rajzban ábrázolta kora társadalmát, szintén visszatér a Pogányokban diadalra vitt műfajhoz. A fiatalabb nemzedékben Surányi Miklós, Gulácsy Irén és Móricz Zsigmond mellett főleg az erdélyi írók közül írnak számosan történelmi regényt (Makkai Sándor, Kós Károly stb.). Gr. Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) a kor nagy lelkiismeretvizsgálatát írja meg regénytrilógiájában. Háromrészes történelmi regénnyel fejezi be pályáját Tormay Cecil is. Népszerűvé válik a regényes életrajz (életrajz-regény; műfaja; e téren világsikereket ért el a nagy termékenysége mellett is bámulatraméltóan alapos Harsányi Zsolt; a magyar történelem nagy nőalakjait Szentmihályiné Szabó Mária eleveníti meg. A humor s a szatíra terén egyedülálló jelenség Karinthy Frigyes; derűs bölcseség sugározza be Móra Ferenc írásait. Az utóbbi esztendőkben a magyarság legkülönbözőbb rétegeinek életproblémáival az írók hatalmas sora foglalkozik, csupán Babay József, Bibó Lajos, Erdős Renée, Kodolányi János, a korán elhalt Komáromi János, Körmendi Ferenc, Kosáryné Réz Lola, Márai Sándor, Németh László, vitéz Somogyváry Gyula (egyúttal a legsikeresebb katona-regények szerzője), Szabó Pál, Szederkényi Anna, Terescsényi György, Tersánszky J. Jenő, Zilahy Lajos, Zsigray Juliánna nevét emeljük ki a színes névsorból. Erdélyben olyan írók állnak, egyéni stílusukkal, a nép ügye mellé, mint Tamási Áron és Nyirő József. Új műfaj is keletkezik az irodalom és szociográfia határán, a nép szociális és gazdasági sorskérdéseinek feltárására.