Limes - Tudományos szemle, 15. évfolyam (Tatabánya, 2002)
2002 / 4. szám - A Balkán és a Mediterráneum - Pânzaru, Ioan: Frankok a Peloponnészoszi-félszigeten
ban Pánáru 141 A Balkán és a Mediterráneum olyan országokban élnek, amelyeknek a neve a történelem során többször változott, és hogy ki nem állhatják egymást. Görögországnak megannyi alkalma volt arra, hogy részesedhessék a nyugati bölcsességből. Egyebek között a keresztes lovagok hosszú uralma. Bizánc 1204 és 1261 között volt a frankok kezén, Athén 1205 és 1460 között. A katalánok, miután a 14-ik század elején kiragadták Athént a franciák kezéből, megajándékozták egy nyugati típusú egyetemmel, az elsővel az ókori után, amelyet Jusztiniánusz 529-ben záratott be. Moreát, azaz a Peloponnészoszt (még egy példa a szédítő névcserékre) a franciák uralták 1205-től, megosztva a görögökkel és a velenceiekkel 1460-ig, amikor is a törökök teljesen meghódították. Igéretesnek látom ezt a történetet. Az a fajta történet, amit az amerikai kongresszustagoknak mondanék el. Számukra Oroszországban az ésszerűség uralkodik, mivel ott egy Moszkvában született határozatot tizenötezer kilométerrel tovább is alkalmaznak. Tehát ott könnyebb befolyást alkalmazni. Ám Mosztárban a Neretva egyik partján hozott döntést nem alkalmazzák a másik parton. Megmagyarázni egy amerikainak, hogy miért Bosznia... vagy miért Macedónia... vagy miért Horvátország... annyira komplikált, hogy egész egyszerűen nincs rá remény. Hogy Euboea, más nevén Negroponte (azaz ’ston Evripon ’, „az Euripos szorosban”) miért nem része Athénnak, ahogy Manhattan szigete része New Yorknak? A keresztesek, ahelyett hogy a szíriai vagy egyiptomi muzulmánokat támadták volna, miért támadták a görögöket? Most pedig lássuk a történetet. Jeruzsálem keresztény királysága 1187-ben elesett. Nem teljes egészében, ugyanis a muzulmánok Antiochiát csak 1268-ban hódítják meg, Tripoliszt pedig csak 1291-ben. (A tripoliszi udvar száz éven át énekelte a gyöngéd szerelmet, olyan trubadúrok húrjain mint Philippe de Novare, édes álomban állítva meg az időt. De ez egy másik történet. Következésképpen 1199-ben nemzetközi erőfeszítés indul: katonai expedíciót indítani Libanon és Szíria irányába, a Szentföld újbóli felszabadítására. Több lehetséges útvonal létezik. Támpontnak választhatók: az Anjou-házhoz tartozó Szicília, hídfőként Tunisz vagy Líbia felé; Kréta, amely még bizánci terület, ha Egyiptomot támadnák meg, ami Szaladdin felvonulási területe volt; Ciprus, amit Oroszlánszívű Richárd vett el a bizánciaktól és adott el 1193-ban Guy de Lusignannak, hogy behatolhasson a baráti Antiochiai Fejedelemségbe, és végül a könnyű tengeri átkelés Konstantinápolynál, görög támogatás esetén. Mindenesetre a csapatokat Észak-Itáliába kell összevonni, a tárgyalásokat pedig a vezérek folytatják, fenntartva az állandó kapcsolatot a Mediterráneumnak ezt a térségét uraló Velencével. Különben egy gonoszkodó kortárs joggal jegyezhette volna meg, hogy a velenceiek Szaladdinnak is adtak el fegyvert Jeruzsálem elleni hadjáratához. Közben egy hat esztendővel azelőtt elkövetett politikai merénylet híre gyorsítja fel a döntéshozatalt: a bizánci császárt, Angélosz Izsákot saját fivére, III. Alexiosz ledöntötte a trónról és megvakíttatta. A keresztesektől Alexiosz megbüntetését és Izsák újbóli trónra helyezését kérik, ennek fejében szabadon átkelhetnek Konstantinápolyon, valamint kapnak 200 000 márka ezüstöt, amellyel finanszírozhatják hadjáratukat, és a bizánci egyház elismeri a pápa fennhatóságát. Aki mindezt felajánlja, teljesen szavahihető, hiszen nem más, mint éppen Izsák fia, Alexiosz (a trónon ő lesz a negyedik e néven), felesége sváb hercegnő, nagybátyja letartóztatta, de sikerült megszöknie. A keresztes táborban különbözőképpen reagálnak: a vezérek, akiket elsősorban a