Limes - Tudományos szemle, 25. évfolyam (Tatabánya, 2012)
2012 / 1. szám - Szemle - Kerepeszki Róbert: A megismer(tet)és és a megért(et)és szándékával. Paksa Rudolf könyvéről
Limes Szemle a világfájdalmas ábrázatot, és örökké a hazaszeretettel van elfoglalva. Ezek tipikus honfiúk, de nem ez az igazi nemzeti. Van egy másik dolgozó polgár, aki valahol a műhelyben szorgalmasan dolgozik, gyermeket nevel az országnak, katonákat ad a honvédségnek, ez az igazi polgár, igazi hazafi. Úgy látom azonban, hogy ez olyan másodrangú hazafinak számít a mai atmoszférában. Ezekkel a fogalmakkal nagyon óvatosaknak kell lennünk, mert senki sem mondja meg és nem magyarázza meg, hogy ezeknek a fogalmaknak melyek a demarkácionális [sic!] vonalai.”. Ugyanakkor ezekből a fejezetekből világosan kiderül az is, hogy a két világháború közötti magyar szélsőjobboldal sosem volt egységes, hiszen - némi képzavarral élve - fellelhető benne egyfajta „horizontális”, tehát az egyazon időszakban párhuzamosan politizálók közötti ellentét (például az 1930-as évek nyilas vezérei: Böszörmény Zoltán, Meskó Zoltán, Festetics Sándor, Pálffy Fidél, Szálasi Ferenc stb. közötti konfliktusok a kizárólagos vezéri posztért), illetve egy „vertikális” különbség is az 1920-as évek fajvédői és a következő évtized nyilas mozgalma között. Ennek egyik legismertebb példája Bajcsy-Zsilinszky Endre esete, aki az 1920-as években még Gömbös Gyula fajvédő elvbarátja és harcostársa volt, a következő évtized végére pedig - nemzeti radikalizmusát megtartva - antifasiszta politikussá vált. De maga a fajvédelem politikai vezéralakja, Gömbös is nyíltan fellépett miniszterelnöksége alatt a magyar nemzetiszocialista mozgalommal szemben. Sokat idézett első kormányfői nyilatkozatában a következőképpen fogalmazott: „A szélsőségek ellen harcot hirdetek és minden körülmények között fenntartom a jogrendet, amely nélkül nincs békés munka és nincs nemzeti megerősödés.”2. De Paksa más példákkal (Lendvai István, Budaváry László, Ulain Ferenc és a Turul Szövetség) is igazolja, hogy aki fajvédő volt, nem (feltétlenül) vált nemzetiszocialistává a következő évtizedben, sőt többen a nyilas mozgalom és a nácizmus magyarságra jelentő veszélyét felismerve, azok kitartó ellenségeivé váltak (82. o.). Ezek mellett a könyv Horthy-korszakkal foglalkozó fejezetei bemutatják azt az utat is, ami Szálasi Ferenc hatalomra kerüléséig, egyúttal a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáig vezetett. Részletesen vizsgálja azt, hogy Szálasi miért vált egyedivé, milyen eszmerendszert alkotott, és próbálja értelmezni a hungarista vezér - egyébként egyáltalán nem könnyen értelmezhető fogalmait, mint a társadalom teljes „zsidótlanítását” célzó aszemitizmust vagy a német nácizmusnál toleránsabb nemzetiségpolitikát hirdető, noha teljesen irreális és utópisztikus konnacionalizmust (96-106. o.). A kötet következő két fejezetében Paksa a második világháború utáni kommunista korszakkal foglalkozik (159-181. o.). Ezekben szól az 1945 utáni számonkérésekről, a népbíróságok tevékenységéről, a négy korábbi miniszterelnök (Imrédy Béla, Bárdossy László, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc) kivégzéséről és a kivégzések olykor propagandisztikus jellegéről, illetve arról, hogy mi lett a sorsa azoknak a nyilas vezéreknek, akik túlélték a világégést. Ebben a részben Paksa szintén olyan témát boncolgat a nyilas-hungarista emigráció történetével kapcsolatban, amely eddig meglepően kevés publicitást kapott a szakmától. (Néhány évvel ezelőtt ugyan megjelent egy könyv a témában, amelyet épp Paksa ismertetett a Kommentár című folyóiratban, bemutatva a szerző tárgyi tévedéseit és a kötetben hemzsegő egyéb szakmai hibákat.) Ugyanakkor — némileg talán szokatlan módon, de „dramaturgiai” szempontból érthetően ebben a részben ad historiográfiai áttekintést is (167-171. o.). 120