Kemény Gábor: Szindbád nyomában. Krúdy Gyula a kortársak között - Linguistica, Series A. Studia et Dissertationes 7. (1991)
II. KRÚDY ÉS A STÍLUSA - 3. Alakmások és önarcképek
korszakában is érezhető marad (vö. Diószegi 1961; a gimnazista Krúdy olvasmányairól jó áttekintést nyújt Katona B. 1971: 63-5). A fiatal íróra az olvasott műveknek főként cselekménye, regényalakjai (Gil Blas, Lenszkij, Des Grieux, Kárpáthy Zoltán) hatnak, s ez a hatás kezdetben nem annyira műveit, inkább életvitelét alakítja át. A századvég embereszményének megfelelően mindenki mástól különbözni akar. Életmódjában, viselkedésében, szokásaiban a „magányos lovag”, az „ezeregyéjszaka hajós” szerepét próbálgatja — ám novelláiban még Jókai és Mikszáth nyomdokán halad. Furcsa, de tanulságos paradoxon ez: Krúdy voltaképp akkor talál rá önmagára, akkor találja meg a hangját, amikor sikerül önmagától, pontosabban: a magára erőszakolt szereptől megszabadulnia, amikor a szándékos önstilizáció termékét, a szerelmes trubadúr vagy a középkori zsoldos romantikus alakját többé nem életében, hanem írásaiban jeleníti meg. A lírai szerepjátszás külsőségei, a sokak szemében életformának tűnő kellékek és pózok nem tévesztendők össze Krúdyval, az emberrel és az íróval, aki gyakran rejtőzött a párbajhős, a korhely vagy a hős szerelmes álarca mögé. Az a Krúdy, akit a kortársak ismertek és az emlékezők leírtak, ő is volt meg nem is. S amikor ez a szerep — mintegy leválva az íróról — az írásokban testet ölt, Szindbádban és Rezeda Kázmérban is az azonosság és különbözés dialektikus feszültsége vibrál. Krúdy mindig tagadta, hogy Szindbádot vagy Rezeda Kázmért önmagáról mintázta — és igaza volt. De igazuk van a kritikusoknak és az irodalomtörténészeknek is, akik ezen figurákat lírai alakmásoknak tekintik. Az ellentmondás csak látszólagos: Szindbádban és Rezeda Kázmérban Krúdy valóban önmagát rajzolja, de jellemének, személyiségének csak egy-egy aspektusát, végtelenül összetett és ellentmondásos énjének egy-egy jellegzetes vonását kölcsönzi nekik (Szindbádnak a kalandvágyó állhatatlanságot és könnyes nosztalgiát, Rezedának a szerelmes költő — ironikus felhangokkal megjelenített — érzelgősségét, az egykori szerep egy-egy változatát, egy-egy álarcot a sok közül. Szindbád és Rezeda Kázmér, e két romantikus önarckép-figura úgyszólván egész írói pályáján végigkíséri Krúdyt. Még nyíregyházi gimnazista korában, alig több mint tizenhat évesen egyik novelláját Rezeda Marcell álnéven adja ki (Nagyságos asszonyom a doktor. Debreceni Ellenőr 1895. febr. 19. sz.). Ugyanez év szeptemberében Rezeda-ként szignál egy hírlapi cikket (Egyesek és négyesek. Debreceni Ellenőr 1895. szept. 12. sz.). Az első nagy sikert az A vörös postakocsi hozza meg, amelynek Rezeda Kázmér a főhőse, s az utolsó remekműben, a már posztumusz alkotásként megjelent Rezeda Kázmér szép életében az ő alakját felidézve zárja le életművét. Szindbád, az ezeregyéjszakás hajós valamivel később tűnik fel írásaiban, mint